Aki a pár hónapja megjelent második album, a One Breath miatt azt hiszi, hogy most már inkább az énekrészeken lesz a hangsúly, téved: Calvi a régi intenzitással nyűvi a hathúrost. A legjobb benne az, hogy nem majmol egyetlen gitárhőst sem, és elismerésre méltó, ahogy egy viszonylag komolyabb énektémát egy szintén igen bonyolult gitármenettel kísér - úgy, hogy közben le sem néz a hangszerére.
Lemezbemutató koncerthez illően természetesen az új dalok vannak túlsúlyban, így viszonylag hamar megkapjuk az Elizát, a Suddenlyt és a Sing To Me-t, no meg a jó zúzós Love Of My Life-ot, ami nem is állhatna távolabb a Queen hasonló című számától. A Bleed Into Me-ben nem reménykedtem, de az is elhangzik - természetesen nincs benne annyira monumentális kórus, mint a lemezverzión, de Calvi és a két hímnemű vokalista így is kitesz magáért. Innentől pedig leesik az alsó állkapocs, és ott is marad egy darabig. A TV On The Radio Wolf Like Me című számából Anna egy másik TV On The Radio-számot csinál, utána meg egyedül marad a színpadon, és szólóban gitározza/suttogja/bömböli el Bruce Springsteen Fire-jét. És ha már a Főnök, akkor mi sem lehetne stílszerűbb folytatás, mint a Born In The U.S.A.-re felvállaltan emlékeztető Desire az első albumról, immáron ismét a zenekarral kiegészülve. Rövid szünet után még jön egy négyszámos ráadás, melyet egy újabb feldolgozás (Frankie Laine-től) és a Blackout zár. A végkövetkeztetés pedig az, hogy Anna Calvi élőben (még) sokkal jobb, mint lemezen, és noha közel tíz hónap hátravan még az évből, erőteljesen kétlem, hogy fogok idén ennél jobb koncertet látni.
A38 hajó, március 3.
