Szakadt farmerek szentélye - A Ramones Múzeum Berlinben

  • Greff András
  • 2014. július 1.

Zene

Mit keres a New York-i punklegenda múzeuma Berlinben? És mi látható benne? A válaszokat a helyszínen kerestük.

New York városa nagyvonalúan bánik a hőseivel, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a világ legjobb punkzenekarából az énekes, Joey Ramone nevét terecske őrzi Manhattan déli csücskében, kőhajításnyira az 1973 és 2006 között a CBGB's klubot őrző épülettől, amely az amerikai punk óvodájaként a Ramones mellett többek között a Voidoids, a Talking Heads vagy a Dead Boys első reszelései számára is színpadot biztosított. De hiába számított a zenekar a város egyik igazi emblémájának, a világ egyetlen Ramones-múzeuma mégsem itt, hanem Berlin Mitte negyedében látogatható.

22 éves ténykedése során a Ramones persze rengetegszer fellépett Berlinben, de Bowie-val, Iggy Poppal, a Depeche Mode-dal és számos egyéb, a német fővárosban akár hosszú éveket is lehúzó angol ajkú zenésszel vagy zenekarral ellentétben nem fűzték különösebben szoros szálak a városhoz. A Ramones Múzeum elhelyezkedését firtató kérdésre sokkal egyszerűbb a válasz: Flo Hayler, a zenekar egyik legnagyobb és legelvetemültebb rajongója berlini lakos, és amikor a közel húsz éven át, eszelős pénzekért összevásárolt emléktárgyai már végképp túlfeszítették lakásának kereteit, akkor (barátnője kitartó fenyegetőzéseit követően) elérkezettnek látta az időt, hogy gyűjteményét próbára tegye a nyilvánosság előtt. A döntés 9 évvel ezelőtt érett meg benne - azóta a múzeum egyszer már költözni kényszerült, de 2009 óta béke van: a helyszín tökéletes, a sok idétlen limlom (vagyis felbecsülhetetlen értékű, szívszorító ereklye) mellé pedig még egy kisebb színpad és egy bár is befért.

false

 

Fotó: Cs. Szilvia

Mint már jeleztük, a Ramones volt a világ legjobb punkzenekara, és a múzeum ezt az állítást olyan megfellebbezhetetlen tényként kezeli, mint azt, hogy a várost valaha egy kőfal szakította ketté. Aki nem így gondolja, annak igazából felesleges is felkeresnie a tárlatot, hiszen a meggyőzési szándék és az ebből is fakadó precíz és részletes ismeretterjesztés enyhén szólva távol áll a helytől. A berlini gyűjtemény a beavatottaknak szól: valójában sokkal inkább szentély kíván lenni, mint igazi múzeum.

A gyűjtemény azért rendezett, a tárgyak (a rengeteg fotó, poszter, lemezborító, ruhadarab és egyéb emléktárgy a kitűzőktől a garfieldos puzzle-ig, amelyen feltűnik egy Ramones-plakát is valahol a háttérben) egyrészt kronológiai sorrendben, másrészt a tagok személyiségét hangsúlyozandó foglalnak helyet a térben, kísérőszövegből viszont pont olyan kevés olvasható, mint ahány akkord a Ramones dalaiban megreccsen. Láthatunk például egy mesés korai fotót, amelyen Johnny Ramone még a brit glitterbandák hatását mutató csillogó ezüstgatyóban feszít, de azt, hogy miért volt annyira fontos és meghatározó a Ramones imázsváltása (és hogy az új külsőt melyikük eszelte ki, és hogyan erőszakolta rá a társaira), csak az fogja tudni, aki olvasott már valamit a zenekar történetéről. A fotókon felbukkanó arcok nevei legalább jelezve vannak, de a hely filozófiája szerint az a minimum, hogy a látogató tisztában van vele, ki is volt, mondjuk, Hilly Kristal (amúgy a CBGB's tulaja), így az ő (vagy bárki más) bemutatására szót pazarolni tökéletesen felesleges.

A kevés kivétel egyike a számos, előbb önfeledt, majd egyre kényelmetlenebb hangulatú fotón szerepelő Linda Daniele, akiről itt is megtudhatjuk, hogy ő volt Joey élete nagy szerelme, csak aztán mégsem hozzá, hanem Johnnyhoz ment feleségül, ami a két zenész közös ténykedését a lehető legteljesebb mértékben megkeserítette. Mindezek után talán mondani sem kell, hogy a Ramones összes lemeze azonos súllyal szerepel, és semmi sem utal rá, hogy a csodálatos Rocket To Russia és a legkielégítőbben söralátétként hasznosítható Halfway To Sanity távolról sem azonos pozíciót foglal el a könnyűzene történetében.

De nem panaszkodunk, mindez nagyon is jól van így, hiszen a Ramones Múzeum elsősorban talán nem is a négy (+3, ha nem csak az alapítókat számoljuk) zseniális bőrdzsekis hülyének állít emléket, hanem a rajongói tudatállapotnak. Másrészt a vakbuzgó hívek a szerény, 3 és fél eurós belépőért cserébe tényleg fantasztikus dolgokat láthatnak testközelből. Például Johnny Ramone szakadt Levi'sét. Vagy egy fotót, amelyen a kaszáspókszerű testalkattal megvert Joey olyan tartással flipperezik, ami azonnali antropológiai elemzésért kiált. Kézzel, méghozzá meglepően szép kézírással füzetlapra írt dalszövegeket. Fáradtan kókadozó punkzenészeket Buenos Aires, Nagoja vagy Párizs teljesen egyforma öltözőiben. Mini baseball-ütőt Ramones-logóval, ami tökéletes karácsonyi ajándék lehetett egykor bárkinek, aki fejből fújta a Beat On The Brat sorait. Talán csak Johnny egyik, nagyon ritka és csodaszép Mosrite-gitárja hiányzik - de biztosak lehetünk benne, hogy amiként az univerzum, úgy a berlini Ramones Múzeum gyűjteménye is megállíthatatlanul tágulni fog az elkövetkező évek során.

Krausnickstrasse 23.; nyitva a hét minden napján déltől este nyolcig, pénteken és szombaton este tízig.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.