Magyar Narancs: Az Annie Clark olyan szép név - miért vettél fel művésznevet helyette?
St. Vincent: Már van egy Anne Clark, aki elég híres (a postpunk/new wave szintetizátoros vonalán feltűnt angol költőnő és spoken word előadó - D. Zs.), és amúgy is akartam teremteni magamnak egy saját teret, amiben alkothatok. Nagy Nick Cave- meg Dylan Thomas-rajongó vagyok, és egy Nick Cave-dalban van az a sor, hogy "Dylan Thomas részegen halt meg a St. Vincent kórházban". Ó, St. Vincent - ez nagyon szépen hangzik! Meg ott volt egy másik költő is, Edna St. Vincent Millay. Azt gondoltam, vicces egy ilyen fenséges és abszurd nevet felvenni.
MN: De a Vincent férfinév!
SV: Azt hiszem, erre a részére akkor nem gondoltam, túlságosan tetszett a hangzása.
MN: Olvastam, hogy imádod Sztravinszkijt, nyilatkoztál már a hiphop és a metál iránti rajongásodról is, és tőled hallottam az egyik legjobb Big Black-feldolgozást, ami meg, ugye, poszt-hardcore/noise-rock. Mik a kedvenc zenéid, és kik a legnagyobb példaképeid?
SV: Túl sokan vannak. A klasszikusok közül Sztravinszkij, Ligeti, Debussy. Ami a kortárs popzenét illeti, épp nemrég sikerült közös lemezt készítenem az egyik hősömmel, David Byrne-nel. Mellette, mondjuk, David Bowie, James Brown. A nagy mítoszépítők, akik az elfogadható és a mélységesen bizarr határán élnek.
MN: David Byrne mellett tervezel még másokkal is hasonló kollaborációt?
SV: Nem, nincs tervben semmi. Daviddel annyira jó volt, nem akarom elrontani az élményt.
MN: A To Be Kind című új Swans-albumon is vokálozol.
| ||
SV: Azt nem nevezném kollaborációnak. Bementem a stúdióba, énekeltem négy dalban, de ott nem volt beleszólásom a kreatív folyamatba, az teljesen Michael Gira és a többi Swans-tag kezében volt. Én csak háttérvokálokat énekeltem, de örömmel tettem. Ez a Swans-lemezfelvétel komolyan megváltoztatta a hozzáállásomat a zenéhez. Az a filozófiájuk, hogy birtokában vagyunk bizonyos testi képességeknek, amelyek segítségével önkívületi állapotba kerülhetünk, felülemelkedve a fizikai formánkon. Az izomzatunk, a rekeszizmunk működése, ahogy kiadjuk a levegőt, ennek a nagyon bonyolult izommemóriai folyamatnak a gyakorlata elvezethet az öntudatunk elvesztéséig. Volt, hogy 30 percen át ugyanazt a hangot kellett énekelnem! Olyan érzés volt, mintha elveszteném az eszem, mint egy transzcendentális élmény, mint egy mantra. Az izmaim majdnem felmondták a szolgálatot: ahogy kifogytam a lélegzetből, kezdhettem máris újra. Korábban sosem volt a zenével ilyen zsigeri kapcsolatom, mintha tíz körömmel kapaszkodnék!
MN: Nemrég jöttem rá, hogy már láttalak élőben a színpadon - még a Polyphonic Spree gitárosaként, a Benicassim fesztiválon, 2005 nyarán.
SV: Spanyolországban, igen. Az volt a legelső fellépésem a Polyphonic Spree-vel.
MN: Rákerestem a YouTube-on, és te is ott ugrálsz a huszonvalahány tógás tag között! Utána meg 2006-ban Sufjan Stevens kísérőzenekarában is gitároztál egy ideig, mielőtt 2007-ben kiadtad volna az első albumodat. Miért vártál ennyit, és miért szálltál be mások együttesébe, ha már tizenévesen is írtál saját dalokat?
SV: A régi bölcsesség szerint előtted az egész életed, hogy megírd az első lemezed. Voltak dalaim már 18-19 évesen is, az első album egy gyűjtemény volt az első szerzeményeimből... vagyis nem a legelsőkből, hanem a kései tízes, korai húszas éveim szerzeményeiből. Már akkor is dogoztam azon a lemezen, mielőtt a Polyphonic Spree-be beléptem volna, aztán a turnén megismerkedtem Brian Teasley-vel, aki dobosként és társproducerként segített a lemezemen. A Marry Me album akkorra már meg volt írva, és mikor aztán a produkciós részét tekintve is kész lett, már csak az volt a kérdés, hogyan adjam ki. Épp akkoriban volt az a rövid időszak, amikor a MySpace volt a legjobb módja annak, hogy a világ elé lépj a zenéddel. Rám is kezdtek felfigyelni, amikor még a Polyphonic Spree-ben voltam. Volt egy befejezett lemezem, Sufjan hallotta, és felkért, hogy játsszak az együttesében, és "előzenekar" is legyek a turnéján. Az akkor még meg sem jelent Marry Me dalait játszottam, és mikor Európában turnéztunk, a 4AD kiadó emberei is ott voltak a közönségben. Leszerződtettek a 4AD-hez, és a Marry Me ott jelent meg 2007-ben, de akkor már egy éve teljesen kész volt.
MN: A Marry Me után jött a 2009-es Actor és a 2011-es Strange Mercy - és mindegyik felülmúlta az előzőt. Te hogyan tekintesz vissza ezekre a lemezekre?
SV: Minden lemezemre büszke vagyok, de mindegyiken hallom, hogy egy-egy nagyon konkrét időszakhoz kötődik. Mindegyik albumomon egy archetípus emelkedik ki. Az elsőt a sok tapasztalatra való rácsodálkozás jellemzi, a másodikat a kettősség, az elidegenedés önmagadtól. A harmadikon fehér bortól és altatóktól bódult háziasszony vagyok a hatvanas évekből. A negyediken szektavezér a közeli jövőből.
MN: A harmadik és negyedik albumod közé esett a közös lemezetek David Byrne-nel, a 2012-es Love This Giant és a 2013-ig tartó közös turnéja. A cím nélküli idei albumod dalain mintha már ennek a kollaborációnak a hatása is érződne.
SV: Nem tudom. Ha megnézed, a fúvóstémák vagy staccatós megoldások nyomokban már felbukkantak a korábbi lemezeimen is. Például az Actor album Marrow és The Bed című dala már ilyen nagyon meghangszerelt dolog. Amiket Davidtől tanultam, azok inkább életszemléleti dolgok: frissítő volt a közelében lenni, nagy hatást tett rám az egzisztenciális érettség és könnyedség. Amit viszont a színpadon előadtunk, az nagyon megkoreografált volt - és táncolható. A közönség táncolt! A koncertjeimen korábban nem volt olyan, hogy a közönség felkelt és táncolni kezdett. Ez nagyon inspirálóan hatott rám - az emberek energiája a teremben, ahogy táncoltak. Mintha tündérport szórtak volna mindenkire, csodálatos volt látni, ahogy ellenállhatatlanul mozgatni kezdték a testüket ilyen összehangolt módon. Ezt a táncolhatóságot, a közösségi szellemet akartam átvinni az új lemezemre. De azt is szerettem volna, hogy önbizalmat tükrözzön. Extrovertáltabb: kapcsolatot akar teremteni az emberekkel, szemben azzal a megközelítéssel, hogy csak felkapcsolom azt a közmondásos elemlámpát, és befelé nézek. Inkább kifelé, mint befelé! Az nagyobb szórakozás.
MN: Van bevált dalszerzési módszered?
SV: Nincs recept. Néhány dalhoz már előre megvan a szöveg, és vissza-visszatérek hozzá, hogy kitaláljam, vajon hogyan hangozhat, hogyan kellene elénekelni. A Prince Johnny például eredetileg novellaként íródott. Más daloknál van, hogy "ó, az a gitártéma korábban énekdallam volt, ez az énekdallam meg korábban gitártémának íródott". Kicsit rejtélyes is számomra, hogyan álltak össze, de nem követtem konkrét utat, hogy eljussak egy-egy dalhoz. Megpróbáltam gyengéd lenni velük, és figyelni rájuk, hagytam nekik, hogy megmondják, mik akarnak lenni ahelyett, hogy begyömöszöljem őket valami olyan formába, ahová nem tartoznak.
MN: Cím nélküli album általában az első lemez szokott lenni, vagy pedig újrakezdést, új irányvonalat jelent egy előadó pályáján. Te miért döntöttél most a címnélküliség mellett?
SV: Olvastam Miles Davis önéletrajzát, és ott arról beszél, hogy a legnehezebb egy zenésznek az, hogy saját magaként hangozzon. Én most éreztem úgy, hogy már a kellő önbizalom birtokában vagyok, játszom, írok: "oké, itt megtaláltam magamat, akkor ennek a lemeznek magamat adom címként". Úgy éreztem, ez a helyes - és merész dolog megtenni.
MN: Miért festetted szőkére, pontosabban ezüstszínűre a hajad? Van köze ennek ahhoz, amit egy divatbemutatón adott koncerted előtt mondtál, hogy Albert Einstein az igazi stílusikon számodra? A másik elméletem az lenne, hogy David Byrne már ott van a hajadban...
SV (nevet): Ez jó! Egy éve festettem szőkére, de beletelt egy időbe, mire végül megtaláltam a megfelelő színt. Albert Einstein tényleg divatikon a számomra, mert egyenruhát hordott: meg akarta őrizni a teljes agykapacitását a fizika meg az egyéb tudományok számára, szóval sosem gondolt arra, hogy mit fog felvenni reggel. Én is ugyanezt teszem, amikor egy projekt közben vagyok, vagyis lényegében mindig.
MN: De a kardigánt csak nem veszed át tőle...
SV: Nem, azt azért nem.
MN: ...és a bajszot sem!
SV: Nem! No szőr!
