"Szektavezér a közeli jövőből" - St. Vincent

szerző
Déri Zsolt
publikálva
2014/31. (07. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A XXI. század egyik legjobb dalszerző-énekesnője, aki nem mellesleg virtuóz és innovatív gitáros is, október 18-án a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében az A38 hajón lép fel. Az oklahomai születésű lány a texasi Dallasban nőtt fel (ahol jól belenevelték a konzervatív sir és ma'am megszólítást - lásd az interjú végét!), és az elmúlt fél évtized alatt indie-üdvöskéből art rock istennővé lépett elő, miközben élvonalbeli zenészek sora versengett kegyeiért Becktől David Byrne-ig. A 31 éves művésznővel idei turnéjának amszterdami állomásán beszélgettünk, nem sokkal azelőtt, hogy a Nirvana tagjai felkérték, hogy a zenekar Rock And Roll Hall Of Fame-es beiktatásakor Kurt Cobain helyén gitározzon és énekeljen.

Magyar Narancs: Az Annie Clark olyan szép név - miért vettél fel művésznevet helyette?

St. Vincent: Már van egy Anne Clark, aki elég híres (a postpunk/new wave szintetizátoros vonalán feltűnt angol költőnő és spoken word előadó - D. Zs.), és amúgy is akartam teremteni magamnak egy saját teret, amiben alkothatok. Nagy Nick Cave- meg Dylan Thomas-rajongó vagyok, és egy Nick Cave-dalban van az a sor, hogy "Dylan Thomas részegen halt meg a St. Vincent kórházban". Ó, St. Vincent - ez nagyon szépen hangzik! Meg ott volt egy másik költő is, Edna St. Vincent Millay. Azt gondoltam, vicces egy ilyen fenséges és abszurd nevet felvenni.

MN: De a Vincent férfinév!

SV: Azt hiszem, erre a részére akkor nem gondoltam, túlságosan tetszett a hangzása.

MN: Olvastam, hogy imádod Sztravinszkijt, nyilatkoztál már a hiphop és a metál iránti rajongásodról is, és tőled hallottam az egyik legjobb Big Black-feldolgozást, ami meg, ugye, poszt-hardcore/noise-rock. Mik a kedvenc zenéid, és kik a legnagyobb példaképeid?

SV: Túl sokan vannak. A klasszikusok közül Sztravinszkij, Ligeti, Debussy. Ami a kortárs popzenét illeti, épp nemrég sikerült közös lemezt készítenem az egyik hősömmel, David Byrne-nel. Mellette, mondjuk, David Bowie, James Brown. A nagy mítoszépítők, akik az elfogadható és a mélységesen bizarr határán élnek.

MN: David Byrne mellett tervezel még másokkal is hasonló kollaborációt?

SV: Nem, nincs tervben semmi. Daviddel annyira jó volt, nem akarom elrontani az élményt.

MN: A To Be Kind című új Swans-albumon is vokálozol.

false

SV: Azt nem nevezném kollaborációnak. Bementem a stúdióba, énekeltem négy dalban, de ott nem volt beleszólásom a kreatív folyamatba, az teljesen Michael Gira és a többi Swans-tag kezében volt. Én csak háttérvokálokat énekeltem, de örömmel tettem. Ez a Swans-lemezfelvétel komolyan megváltoztatta a hozzáállásomat a zenéhez. Az a filozófiájuk, hogy birtokában vagyunk bizonyos testi képességeknek, amelyek segítségével önkívületi állapotba kerülhetünk, felülemelkedve a fizikai formánkon. Az izomzatunk, a rekeszizmunk működése, ahogy kiadjuk a levegőt, ennek a nagyon bonyolult izommemóriai folyamatnak a gyakorlata elvezethet az öntudatunk elvesztéséig. Volt, hogy 30 percen át ugyanazt a hangot kellett énekelnem! Olyan érzés volt, mintha elveszteném az eszem, mint egy transzcendentális élmény, mint egy mantra. Az izmaim majdnem felmondták a szolgálatot: ahogy kifogytam a lélegzetből, kezdhettem máris újra. Korábban sosem volt a zenével ilyen zsigeri kapcsolatom, mintha tíz körömmel kapaszkodnék!

MN: Nemrég jöttem rá, hogy már láttalak élőben a színpadon - még a Polyphonic Spree gitárosaként, a Benicassim fesztiválon, 2005 nyarán.

SV: Spanyolországban, igen. Az volt a legelső fellépésem a Polyphonic Spree-vel.

MN: Rákerestem a YouTube-on, és te is ott ugrálsz a huszonvalahány tógás tag között! Utána meg 2006-ban Sufjan Stevens kísérőzenekarában is gitároztál egy ideig, mielőtt 2007-ben kiadtad volna az első albumodat. Miért vártál ennyit, és miért szálltál be mások együttesébe, ha már tizenévesen is írtál saját dalokat?


SV: A régi bölcsesség szerint előtted az egész életed, hogy megírd az első lemezed. Voltak dalaim már 18-19 évesen is, az első album egy gyűjtemény volt az első szerzeményeimből... vagyis nem a legelsőkből, hanem a kései tízes, korai húszas éveim szerzeményeiből. Már akkor is dogoztam azon a lemezen, mielőtt a Polyphonic Spree-be beléptem volna, aztán a turnén megismerkedtem Brian Teasley-vel, aki dobosként és társproducerként segített a lemezemen. A Marry Me album akkorra már meg volt írva, és mikor aztán a produkciós részét tekintve is kész lett, már csak az volt a kérdés, hogyan adjam ki. Épp akkoriban volt az a rövid időszak, amikor a MySpace volt a legjobb módja annak, hogy a világ elé lépj a zenéddel. Rám is kezdtek felfigyelni, amikor még a Polyphonic Spree-ben voltam. Volt egy befejezett lemezem, Sufjan hallotta, és felkért, hogy játsszak az együttesében, és "előzenekar" is legyek a turnéján. Az akkor még meg sem jelent Marry Me dalait játszottam, és mikor Európában turnéztunk, a 4AD kiadó emberei is ott voltak a közönségben. Leszerződtettek a 4AD-hez, és a Marry Me ott jelent meg 2007-ben, de akkor már egy éve teljesen kész volt.

MN: A Marry Me után jött a 2009-es Actor és a 2011-es Strange Mercy - és mindegyik felülmúlta az előzőt. Te hogyan tekintesz vissza ezekre a lemezekre?

SV: Minden lemezemre büszke vagyok, de mindegyiken hallom, hogy egy-egy nagyon konkrét időszakhoz kötődik. Mindegyik albumomon egy archetípus emelkedik ki. Az elsőt a sok tapasztalatra való rácsodálkozás jellemzi, a másodikat a kettősség, az elidegenedés önmagadtól. A harmadikon fehér bortól és altatóktól bódult háziasszony vagyok a hatvanas évekből. A negyediken szektavezér a közeli jövőből.

MN: A harmadik és negyedik albumod közé esett a közös lemezetek David Byrne-nel, a 2012-es Love This Giant és a 2013-ig tartó közös turnéja. A cím nélküli idei albumod dalain mintha már ennek a kollaborációnak a hatása is érződne.

SV: Nem tudom. Ha megnézed, a fúvóstémák vagy staccatós megoldások nyomokban már felbukkantak a korábbi lemezeimen is. Például az Actor album Marrow és The Bed című dala már ilyen nagyon meghangszerelt dolog. Amiket Davidtől tanultam, azok inkább életszemléleti dolgok: frissítő volt a közelében lenni, nagy hatást tett rám az egzisztenciális érettség és könnyedség. Amit viszont a színpadon előadtunk, az nagyon megkoreografált volt - és táncolható. A közönség táncolt! A koncertjeimen korábban nem volt olyan, hogy a közönség felkelt és táncolni kezdett. Ez nagyon inspirálóan hatott rám - az emberek energiája a teremben, ahogy táncoltak. Mintha tündérport szórtak volna mindenkire, csodálatos volt látni, ahogy ellenállhatatlanul mozgatni kezdték a testüket ilyen összehangolt módon. Ezt a táncolhatóságot, a közösségi szellemet akartam átvinni az új lemezemre. De azt is szerettem volna, hogy önbizalmat tükrözzön. Extrovertáltabb: kapcsolatot akar teremteni az emberekkel, szemben azzal a megközelítéssel, hogy csak felkapcsolom azt a közmondásos elemlámpát, és befelé nézek. Inkább kifelé, mint befelé! Az nagyobb szórakozás.

MN: Van bevált dalszerzési módszered?

SV: Nincs recept. Néhány dalhoz már előre megvan a szöveg, és vissza-visszatérek hozzá, hogy kitaláljam, vajon hogyan hangozhat, hogyan kellene elénekelni. A Prince Johnny például eredetileg novellaként íródott. Más daloknál van, hogy "ó, az a gitártéma korábban énekdallam volt, ez az énekdallam meg korábban gitártémának íródott". Kicsit rejtélyes is számomra, hogyan álltak össze, de nem követtem konkrét utat, hogy eljussak egy-egy dalhoz. Megpróbáltam gyengéd lenni velük, és figyelni rájuk, hagytam nekik, hogy megmondják, mik akarnak lenni ahelyett, hogy begyömöszöljem őket valami olyan formába, ahová nem tartoznak.

MN: Cím nélküli album általában az első lemez szokott lenni, vagy pedig újrakezdést, új irányvonalat jelent egy előadó pályáján. Te miért döntöttél most a címnélküliség mellett?

SV: Olvastam Miles Davis önéletrajzát, és ott arról beszél, hogy a legnehezebb egy zenésznek az, hogy saját magaként hangozzon. Én most éreztem úgy, hogy már a kellő önbizalom birtokában vagyok, játszom, írok: "oké, itt megtaláltam magamat, akkor ennek a lemeznek magamat adom címként". Úgy éreztem, ez a helyes - és merész dolog megtenni.

Könyv
MN: Miért festetted szőkére, pontosabban ezüstszínűre a hajad? Van köze ennek ahhoz, amit egy divatbemutatón adott koncerted előtt mondtál, hogy Albert Einstein az igazi stílusikon számodra? A másik elméletem az lenne, hogy David Byrne már ott van a hajadban...

SV (nevet): Ez jó! Egy éve festettem szőkére, de beletelt egy időbe, mire végül megtaláltam a megfelelő színt. Albert Einstein tényleg divatikon a számomra, mert egyenruhát hordott: meg akarta őrizni a teljes agykapacitását a fizika meg az egyéb tudományok számára, szóval sosem gondolt arra, hogy mit fog felvenni reggel. Én is ugyanezt teszem, amikor egy projekt közben vagyok, vagyis lényegében mindig.

MN: De a kardigánt csak nem veszed át tőle...

SV: Nem, azt azért nem.

MN: ...és a bajszot sem!

SV: Nem! No szőr!

szerző
Déri Zsolt
publikálva
2014/31. (07. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 4
    KassaiSonka
    2014. szeptember 02., kedd 10:53
    Ez nem tetszés, hanem tények kérdése. A bartóki párhuzam tökéletes. Ugyanarról a fontoskodó zenei halandzsáról van szó, aminek az őszinte, tiszta emberi érzésekhez és gondolatokhoz a világon semmi köze nincs. A közönség tetszése? Az ipari forradalom óta alig van olyan művészeti vagy tudományos ágazat, melyben a fikciós maszlagoknak ne lett volna igen nagy rajongói vagy elfogadói tábora, kifejezetten a kvalifikált rétegekből verbuválva.

    Szörnyű dolog az értelmességre való hajlam és képesség. Amíg valódi értelemmé nem válik, teljesen hülyévé tesz. A hülyéket pedig nagyon könnyű újból és újból bepalizni, rászedni, becsapni.

    Az efféle "zene" ugyanolyan közönséges szemfényvesztés, mint a pszichoanalízis vagy az elméleti fizika. Már Karinthy is teleszájjal röhögött ezeken az ostobaságokon, mégis mindig lesznek sokan, akik bedőlnek az efféle olcsó silányságoknak.
  2. 3
    Rumata
    2014. szeptember 02., kedd 01:01
    Amúgy az előbb említett 53 perces koncert egyik kuriózuma, hogy a 38:40-kor kezdődő számnál a technikus egy néma gitárt ad St. Vincent kezébe, így a hatperces szám alatt végig nem hallható a szólógitár.

    Érdemes megfigyelni, hogy a zenekar és St. Vincent milyen profi módon, egyetlen rezdülés nélkül veszi tudomásul a műszaki hibát és játssza végig a számot, elkerülve ezzel azt, hogy a műszaki hiba elhárítása (vagyis a gitár kicserélése) megtörje a kocert tudatosan felépített drámai hangulatát.

    Száz közül 99 zenekar leállt volna, hogy kicserélje a hibás gitárt, és ezzel megtörte volna a pillanat varázsát.

    St. Vincent viszont úgy döntött, hogy nem a szólógitár, hanem az előadás a fontosabb.

    https://www.youtube.com/watch?v=slCwO9bBAJ4
  3. 2
    Rumata
    2014. szeptember 02., kedd 00:21
    Kedves Sonka,

    szerintem ezzel most nagyon mellényúltál.

    Nyilván azírt írtál ilyen ökörségeket, mert csak egy fél számot hallottál tőle, és nem értesz annyira angolul, hogy a dalszövegek értelme is eljusson hozzád.

    Ha már nem vetted komolyan a cikk idító mondatát, miszerint a cikk szerzője szerint St. Vincent "a XXI. század egyik legjobb dalszerző-énekesnője, aki nem mellesleg virtuóz és innovatív gitáros is", akkor legalább gyanút foghattál volna abból, hogy a hölgy egyik példaképe Dawid Bowie.

    Felületes ítéletedhez hasonlót Bartókról is mondtak sokan olyanok, akik nem jutottak el odáig, hogy valóban meg is hallgassák azt, amiről beszélnek.

    Javaslom, hogy hallgasd végig (mondom: VÉGIG) egy koncertjét, és figyeld, hogy hányféle korosztály ül ott, feszült figyelemmel, minden zenei és szövegbeli nüanszra reagálva.

    Itt van például egy kb. egyórás darab (St. Vincent - Live on Letterman Webcast - Full Concert - 07/16/2014):

    https://www.youtube.com/watch?v=slCwO9bBAJ4

    A hölgy egy nagyon komoly zenész, aki egy szót vagy egy hangot sem ad ki ok nélkül.

    Ritkán látni ennyire tudatos művészt.

    Karakterben leginkábbi Madonnához és Jane Fondához (az ő személyiségükhöz, tudatosságukhoz és öntörvényűségükhöz) hasonlíthatnám.

    Lehet szeretni vagy nem szeretni, de nem lehet kétségbe vonni, hogy St. Vincent egy elismert és sikeres zenész, aki tehát sokak szerint már eddig is valódi értéket, azaz fontos dolgokat alkotott.

    Vagyis legfeljebb csak azt mondhatod, hogy neked nem tetszik :-)
  4. 1
    KassaiSonka
    2014. augusztus 31., 13:12
    A tehetség önmagában véve elég ritkán valami pozitív előjelű dolog. Orbán például ország pusztításra használja a magáét. Fentiekben tárgyalt "művésznő" öncélúan művi, erőszakosan mesterkélt, minden különösebb zenei érték és fontosság nélküli melléktermékeinek esetében is ez a helyzet. Sajnos.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Kormányzati manőverek
Mi lesz a Corvinusszal?
Interjú a Libri vezetőivel
Halmos Ádám és Sárközy Bence a könyvkiadásról
Interjúk
Rév István, Baki Péter, Ligeti Gyuri
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Kultúra

még több Kultúra...