A kortárs könnyűzene egyik leginkább ámulatba ejtő története az At The Drive-In és a belőle kifejlődött Mars Volta nevéhez kötődik. Az 1993-ban alakult post-hardcore banda szinte kiáltványszerűen kerülte a népszerűséget, felvételeik mind a témák, mind a megvalósítás tekintetében messze kerültek minden popklisét - 2001-es feloszlása idején mégsem csak az undergroundban volt ünnepelt ikon. A feloszlás egyik oka az volt, hogy a két kreatív motor úgy érezte, befulladt a produkció: az El Pasóból származó Cedric Bixler-Zavala és Omar A. Rodriguez-López (képünkön) már az ATDI-korszakban is igényét érezte egy valamivel progresszívabb felállásnak, ahol megkötések nélkül lehet kísérletezni - így alakult meg a De Facto, eleinte koncerteket követő jam sessionként. A feloszlást követően ez a dubos-dzsesszes-rockos zajzenekísérlet nőtte ki magát a Mars Voltává, míg az "autósbüfé" további három vendége megalakította a post-hc vonalat lágyabban értelmező Spartát.
A Volta első, 2001-es EP-je után Rick Rubinnal készítette el debütáló nagylemezét. A De-Loused In The Comatorium egy kábszerkóma, egy ébredés és az ezt követő öngyilkosság története köré írt prog-rock opera. Az album turnéja közben lelte halálát a Volta hangtechnikusa, Jeremy Ward (nota bene: túladagolásban) - az ő naplója volt a fűtőanyag a következő lemezhez, mely ebből adódóan szintén egységes koncepcióra épült (Frances The Mute, 2004). A 2006 végén megjelent Amputechture viszont nem illeszkedett ebbe a sorba - koncepció helyett itt "csupán" elképesztően erős zenét, a Volta-hangzás maradéktalan kiforrását lehetett hallani. Időközben a Red Hot Chili gitárzsenije, John Frusciante jóformán állandó tag lett, csakúgy, mint a Spartából kiváló Paul Hinojos, valamint Omar öccse, Marcel Rodriguez-López (utóbbi perkán és szintetizátoron). Legújabb lemezük visszatérés a spirituális-metafizikus szférába, méghozzá egy rendkívül bizarr háttérsztorival.
A The Bedlam In Goliath katalizátora egy úgynevezett Ouija board (szellemidéző tábla) volt, amely egy turné alkalmával, Jeruzsálemben került Omarhoz. A táblával való játszadozás lassanként rendszeres koncert utáni rituáléba ment át, a Soothsayer (Jövendőmondó) névre keresztelt tábla üzenetei pedig fokozatosan egy állandó entitás, Góliát megnyilatkozásaivá, majd lassanként követelőzéseivé, fenyegetéseivé alakultak. Időközben a zenekar tagsága egyre furcsább balesetek áldozata lett (törött láb, demenciába zuhanó hangtechnikus és így tovább), Omar elhatározta hát, hogy elássa a táblát, majd azt is, hogy alkotói folyamatban próbálnak megszabadulni az átoktól - így foglalhatnánk össze a zenekar verzióját. Élnénk a túlmisztifikálás gyanújával, ugyanakkor - ismerve a Volta múltját, valamint a szűnni nem tudó ingert, hogy alkotás útján dolgozzanak fel tragikus mozzanatokat - könnyen lehet, hogy mégis van némi alapja ennek az egész rontásmizériának.
Ami a hanganyagot illeti: ezúttal is az elvárt, mindig új, mégis ismerős kakofóniát, hangszeres fehér zajt, fúziós vudu-prog-dzsessz-metált kapjuk. Azt a fajtát, amit többszöri alapos újrahallgatás után is képtelen az ember kiismerni - pláne, hogy minden címben, minden dalszövegben eldugott a zenekar egy darabkát az elűzni kívánt Jövendőmondóból, jeruzsálemi utalásoktól a megnyilvánuló alakok neveiig. A rendhagyó ütemezések és ritmusváltások szerves részeivé váltak a Volta zajtanának - annyira, hogy már szinte fel se tűnik, hogy ötnyolcadokban meg háromhetedekben hullámzik végig az összes felvétel. Többtételes, néha 8-9 percesre nyújtott darabokból épül fel a lemez, legtöbbször úgy törve a "dalokat", hogy az egyik felvétel vége és a másik első szakasza egységes kompozícióba forr. Erre a 76 perces, kiszámított és módszeres őrületre Bixler-Zavala egekben szálldosó éneke teszi fel a koronát - a hangzás mellett ez a többnyire kétvonalas C a zenekar másik állandó védjegye.
A lemez tengelye, a Goliath kétszer lassabb tempóval, Rapid Fire Tollbooth néven hallható volt már López egyik szólóanyagán (Se Dice Bisonte, No Búfalo, 2007), de szó sincs arról, hogy nem volna elég kreatív szufla a bandában. Prog-rockból absztrakt latin-dzsesszbe oldalaz az Abernicula, feszes, effektekkel tűzdelt, kurta post-hc a Wax Simulacra, klezmeralapokat is beépítő, kántálással és komor kórusénekkel megtámogatott, lomhán hömpölygő prog-rock a Soothsayer - egytől egyig megalkuvásmentes innováció, és mind remekül illeszkedik az egészbe: a The Bedlam In Goliath, kis túlzással, megérdemelné a "könnyűzene Finnegans Wake-je" címet. < b>
Universal, 2008
