Az Asszony feketében címû elõadás egyik jelenetében a fõszereplõ a kísértetjárta házban maradt ruhákról szólva elmondja: a hatvan évvel ezelõtti divatot követik. Ez a jelentéktelen mondat maradt meg bennem a legjobban e Susan Hill-regényadaptáció (színpadra írta Stephen Mallatratt) szövegébõl: mert ugyanez elmondható az elõadásról is. Végtelenül avítt - de nem patinás - elsõsorban a színészi játék és eszköztár, de avítt a dráma története, alapötlete és megvalósítása is.
A történet egy B kategóriás ijesztegetõfilm kísértethistóriája, a zsáner minden sajátságával - a csontzenétõl kezdve, át a homályosan megvilágított, hirtelen elõbukkanó szellemalakon, egészen a klisés városlakókig, akik tudnak ugyan a szellemkastélyról, de legföljebb a dramaturgiai csúcsponton hajlandók beszélni is róla. A keret, megengedjük, csekélykét rendhagyó: egy férfi akarja elmondani, és így kiadni magából saját történetét, s felbérel egy színészt, hogy az megtanítsa õt az elõadás mikéntjére (Mallatratt, úgy látszik, nincs tisztában saját szakmájával: a színész feladatai hol a rendezõéi, hol a dramaturgéi). Kettejük próbáját követjük tehát nyomon - a színlap és az elõadás honlapja egymást igyekszik felüllicitálni, miért is jó ez. Elõbbi szerint megmutatja a nézõnek, hogyan is mûködik A Színház Mint Olyan, s ami az imént még doboz volt, most lehet pónifogat is - ám ezen jó fél évszázada nem lepõdik már meg senki. Utóbbi szerint a Történetmesélés Mint Olyan az érdekes - ebben van is valami: a drámai formába öntött szöveg hosszú, giccses leírásai épp regényért, s nem színpadért kiáltanak. De a legnagyobb gond mégis Hirtling István és Mihályfi Balázs játéka: röviden, de lényegre törõen összefoglalva azért, mert egyetlen szavuk sem hihetõ, mind csak modoros színjáték.
S már meg sem lepõdöm, amidõn az eleinte csak sejtetett csattanót végül a számba rágják, alaposan megcsócsálják, és lenyomják a torkomon.
Kovács Bálint
Merlin Színház, február 4.
** alá
Stravinsky: Hegedûverseny, Prokofjev: 2. hegedûverseny Úgy kezdõdött, hogy Samuel Dushkin, a remek hegedûmûvész 1931-ben beült egy párizsi étterembe Stravinskyval, aki egy idõ után elélökött egy cédulát, melyen egy furcsa akkord állt: "Játszható ez?" "Nem" - vágta rá a hegedûs. Milyen kár, mondta Stravinsky letörten. Aztán Dushkin otthon rájött, hogy egy bizonyos fekvésben elég könnyen elõadható, és errõl azonnal értesítette telefonon a mestert. Ez lett a csírája az 1931-ben Dushkin által bemutatott Hegedûversenynek; és a csúfondáros, kétértelmû duodecima akkord minden tétel elején mintegy névjegyként áll, s garantálja a zene kettõs, egyszerre szomorú és gunyoros arcát. Stravinskynak e darabja, mint oly sok más, legkivált Picasso bohócaira emlékeztet, akiknek egyik szemük sír, de a másik nevet. Itzhak Perlman a Daniel Barenboim dirigálta nagyszerû Chicago Symphony Orchestra társaságában, káprázatos virtuozitással, óriási elánnal, humorral és - különösen a harmadik tételben - mély költészettel játssza a remeket.
Stravinsky nem igazán szerette Prokofjevet mint zeneszerzõt: "Minden volt, csak nem zenei gondolkodó. Rendelkezett némi technikával, s ami ennél is több, volt egyénisége." Ezt igazolja az 1935-ben, különféle szállodai szobákban írt versenymû is: kaotikus szerkesztés, ám mindig friss és ötletgazdag zene, a harmadik tétel pedig jutalomjáték, persze csak annak, aki képes egyáltalán lejátszani. Perlman szinte kirázza a kisujjából, és ez nem csalás és ámítás, hiszen a felvétel koncerten készült.
- csont -
Warner Classics - Maestro, 2007
*****
Fukári Valéria: Felsõ-magyarországi fõúri családok. A Zayak és rokonaik A több mint háromszáz évet felölelõ családtörténet a históriából, de az irodalomtörténetbõl is ismert Zay família, illetve a vele rokonságba került Petrõczyk, Révayk és Prónayk életvilágát idézi meg. A 16. század török háborúitól a kiegyezéskor közéleti csatározásaiig terjedõ idõszakot a privát szféra felõl látjuk; a Történelem, amelyben e fõúri nagycsalád egyik-másik tagja olykor fontosabb (például az 1847- 48-as országgyûlésben), olykor epizódszerepet (mint például a Wesselényi-összeesküvésben) játszott, ezúttal díszlet, amely elõtt a mindennapok peregnek. A kötet javarészt eddig publikálatlan levéltári források alapján rekonstruálja a Zayak magánhistóriáját - és ez a feltáró munka a könyv legfõbb erénye. A kifejezés legjobb értelmében vett alapkutatásról van szó, amely a maga aprólékosságával és - nem utolsósorban - pontosságával ún. hasznos adalék a kor minél teljesebb megismeréséhez. A szerzõ választott módszere - a primer forrásokból összerakható átfogóbb, általánosabb érvényû kép ábrázolása helyett inkább a részletekben való elmerülés - abszolút érvényes, még ha a nyilván unikálisnak számító forrásközlések egyik-másik darabja egy átlagos érdeklõdésû olvasó számára kevéssé izgalmas is. A gondos szerkesztésrõl árulkodó kötetvégi bibliográfia és forrásjegyzék, valamint a szép illusztrációk ugyancsak a kiadás javára írandók.
B. I.
Kalligram, 2007, 160 oldal, 2800 Ft
****
T.E.S.T. II. címmel mutatta be legújabb koreográfiáját Gergye Krisztián, a kortárs táncmûvészet extravagáns alkotója, akihez általában közelebb áll a töredezett, jó értelemben vett, hatásos képekbõl való építkezés, a posztmodern, nekromantikus divatbemutató, mint az átfogó, színházi koncepcióban való gondolkodás. A tavalyi, elsõ T.E.S.T.-verzióban nõi táncosok jelennek meg, hét szóló karakter meséli el lineárisan az életsûrítményeit. Az új, fiúverzió nem másolja le ezt a sémát, hanem egy történetbe foglalja a hét férfitáncost, akik, mint a mechanikus szerkezetek figurái, körforgásszerûen jelennek meg a régi Bethlen mozi épületének fordított színpadán. A szólókat háttérmozgások kötik át, amikor az érkezõ és a távozó, obskúrus férfialakok megjelennek, fátyolszerû megvilágításban a patinás erkély alatt. Már maga a tér izgalmas, aztán még az egész feldobva Béres Móni már Király Tamás ruháival versenyre kelõ, ám hordható, sõt táncolható jelmezeivel, amelyek most kevésbé egységesek, és segítenek a figurák elkülönítésében. Károlyi Balázs antik-cyber sminkjei, maszkjai is emelik a látványt. Jönnek a középkori alakok, belegörbülnek a térbe, eltáncolják a szentet, az ördögi bikát, a hadvezért, a vértanút, miközben széthordják a középen körbe rendezett fehér krétaport, nyomot hagyva a térben is. Téri Gáspár, Major László, Katonka Zoltán, Cserepes Gyula és Bora Gábor, honnan is lehet összeszedni manapság ennyi jó táncos fiút. Viszszaszámlálunk, és amikor a távol-keleti faun, azaz maga a koreográfus démon, Gergye lép a színre, akkor tudjuk, itt most mindannyian az õ köpönyegébõl bújtak elõ. Szögi Csaba évek óta nem volt látható színpadon, zömök figurája kiköpött groteszk mandarin, számomra ez az egy vicces dolog van a darabban, amely egyébként komor, Gubajdulina akasztófazenéjére és Schnittkére megint. A hét faun délutánjából a jókedvet hiányoltam már kicsit.
- sisso -
Bethlen Kortárs Táncmûhely, február 9.
****
Mini: Fruit PeBbles A hatvanas-hetvenes évek publikálatlan klasszikusait kizárólag bakeliten megjelentetõ Moiras Records legújabb kiadványán most nem restaurált, amatõr felvétel hallható, hanem olyan dalok, melyek annak idején - 1972-ben - megjelenhettek, de szinte csak fû alatt, kislemezen. Pedig akkoriban a Syrius nyomán megjelenõ progresszív zenekarok - amilyen a Mini is volt - hihetetlen népszerûségnek örvendtek, ez azonban hidegen hagyta az illetékeseket. A "dzsessz-rocknak" nevezett mûfaj a megtûrt kategóriába került, és a Mini még szerencsésnek is mondhatta magát, hogy beengedték a stúdióba. Nagylemezt csak jóval késõbb, 1978-ban készíthetett, amikor Török Ádámon kívül már senki nem játszott a hetvenkettes felállásból, mivel mindenki elment pénzt keresni. A legszomorúbb karrier a zseniális billentyûsé, Papp Gyuláé, aki egyebek mellett a Skorpióban, majd dr. Erdõs/Frankenstein Dinamit együttesében próbált szerencsét, mostanában pedig a Budapest Tv-n szokott felbukkanni.
A Fruit Pebbles valójában egy megkésett elsõ album, melyen két "klasszikus" (Gõzhajó, Kereszteslovag) és négy "elsüllyedt" dal (Ne félj, Sirályok, Halványkék gondolat, Délelõtt) mellett két olyan, "eltûntnek nyilvánított" instrumentális szám (Éjféli nap, Ködben) is helyet kapott, amit a Magyar Rádió rögzített az Alba Regia dzsesszfesztiválon. Ha mindez a maga idejében jelenik meg, semmi nem menthette volna meg attól, hogy a magyar könnyûzene egyik legizgalmasabb lemezévé váljon, amit a mai napig tisztelettel emlegetnek. Így, megkésve viszont csak néhány ínyencnek okoz felejthetetlen perceket.
- legát -
Moiras Records, 2008
*****
A roma szavakból szándékosan félrehallott nevû Mango Gadzi együttes fellépésének hangulatos elõkészítése volt, hogy a grenoble-i fiatalok egy nappal korábban négy budapesti szórakozóhelyen (Szimpla, Sirály, Jelen, Castro) is megjelentek, és minden hangosítás nélkül jó hangulatú bemutatkozásként, kedvcsinálóként eljátszottak néhány lendületes darabot a repertoárjukból. Ebbõl az derült ki, hogy az utóbbi években nálunk is egyre ismertebb, kicsit kocsmazenés, nagyon mediterrán, de mindenféle más népzenékbõl is merítõ, hovatovább mainstream francia alternatív pop vagy micsoda képviselõivel van dolgunk, a koncert igazi ugrándozós, táncolós buli lesz.
A hajón aztán a népszerû, mértéktartó fúziós dzsesszt némi saját ízzel játszó Kalengo Ethnic Groove mint elõzenekar és a hosszú átállási szünet után egy kicsit mást - szerencsére még jobbat - kapott a lelkes frankofón csoporttal megerõsített közönség, mint amire számítani lehetett. A zenekar egyáltalán nem erõltette a jobb esetben nyomasztó, rosszabb esetben szánalmas együtt-tapsoltatást, a "mondjátok azt, hogy jee" típusú zaklatást, hanem az elsõ pillanattól kezdve képes volt úgy produkálni az erõteljes, lendületes zenét, hogy közben magába fordult, önnön hatása alá kerülve tartotta szinten az intenzitást. Nem a megtáncoltatáson volt a hangsúly, hanem a részleteken, a kidolgozottságon. A különleges hangszerelés - a gitárok mellett különféle keleti lantok, furulyák és hegedû -, az akusztikus elõadásmód és a nem annyira szövegeken, mint inkább a sokszor halandzsaszavak hangzásának finomságaival játszadozó ének önmagában is kellõképpen különleges - ha valamihez hasonlítani kell, távolról talán egy kissé Lo'Jo-s, de nyersebb annál - volt. Aztán a soknemzetiségû csapat spanyol tagja (az egyetlen, aki nem mezítláb volt) egy pillanatban meggyõzõen szenvedélyes flamencóba kezdett. Ezután egyre önfeledtebb volt a folytatás: jók voltak és rokonszenvesek.
- kyt -
A38, február 7.
*****
Urbán András Társulata: Brecht - The hardcore Machine A Buckow-i elégiák alapján készült darab premierje tavaly, a Bipolar program keretében, Berlinben volt. A bizonytalan életterek bizarr világában élõ szabadkaiak megmutatták a németeknek, milyen a megcsömörlött Brecht, és most mi is kaptunk belõle az arcunkba egy adagot. A járomcsontunk beleroppant. Összekuszált, elvetemült, kegyetlen elõadás. 1953-as keletnémet munkásfelkelés, 1956 itt, meg a balkáni háború, sûrítve és elviselhetetlenül. A skizofrén pusztítás a szomszédnál, ami után a fiatal rendezõ évekig hallgatott, majd megtalálta a hangját 2004 körül, és azóta is dübörög. Csáthból, Pilinszkybõl rendezett fizikai színházat, szöveggel, nyüszítéssel, miniatûr és hirtelen képekben megjelenítve az agresz-sziót, a szexualitást, az elfojtást, a magányt. Mindahányszor megszenvedte a a profi befogadó, aki a színházba amúgy sem szórakozni jár. A kemény gépezetet "elmesélõ" darabban két lány és két fiú játszik, abszurd katonai öltözetben, egy fóliával körülhatárolt térben. 'rjöngenek, pusztítanak, önkielégítenek, az elnyomást játsszák el apró jelenetekben, hol egyénileg, hol csoportosan, csak egy-egy pillanatra zseblámpával megvilágítva magukat. Mintha filmfelvillanásokat látnánk a diliházból, aztán csak a kényelmetlen sötét, és a nézõ nem érti, hogyan került ebbe az utópiába megint. Feszes a bokszmeccs, tele ötletekkel, piros stempli a megkínzott hús, sírásó lapát a fallosz, strand, ahol vérfürdõznek, de a többi sem tortagyár.
- sisso -
MU Színház, február 6.
**** és fél
Cloverfield Két zsánerfilm beszélget a mûvészetrõl. Az idei szemlén így kezdõdtek a viccek, de hogy miként végzõdtek, azt sajnos nem tudhatjuk, mert mindenkit bezavartak a vetítésre, utána meg már kinek maradt kedve viccelni. Viccnek a Cloverfield sem utolsó, szörny is akad, meg kézikamera, úgy tûnik, ezúttal tényleg két zsánerfilm beszélget egymással. Vajon mekkora lehet az a bûnös, aki (ami) oly könnyedén dekázik a Szabadságszobor fejével, mint Chaplin diktátora tette a földgömbbel? Szörnytörténetileg nézve inkább a középmagas kategória, a tornasorban Kovács Godzilla és Troll Aladár között, pusztítástanilag azonban tökéletes példány, egy faroksuhintás, és oda a Brooklyn híd. Csoda-e, hogy egy ilyen bestiával a háta mögött elég sietõs a megtámadott New York-iak dolga, akik gyakori megtámadott lévén viszonylag kulturáltan igyekeznek elhagyni Manhattan szigetét. Persze nem mindenki, vannak, akik azonnal a sarki éjjel-nappali kifosztására indulnak, mások pedig szerelmeik megmentésére - kis szerencsével elõbbiekrõl is készül egy folytatás, de egyelõre a szerelmes tiniké a terep. 'ket követi a kamera, mely ezúttal nem (csak) a szakírói szókincs egyik ékes közhelye, hanem valódi szereplõ, a srácok ugyanis, mint egy családi videót, maguk filmezik az útjukat, amit látunk, gondosan beállított amatõr kezek munkája. Nincs is ebben egyébként semmi rendkívüli, az elõzményekrõl szakdolgozatok tucatjai szólnak, a folytatás készül, messze-messze, egy távoli irodahelyiségben pedig már a paródiára is nyilván aláírták a szerzõdést. Nesze, zsánerfilm!
- köves -
Az UIP-Duna Film bemutatója
***
