„Verocska vigyázva széthajtotta az ágakat, s egy lépésnyire Szerjozsa Rahmanyinovot, az urasági ház gazdájának unokaöccsét pillantotta meg. Éppen egy fürt orgonát emelt a tenyerére és belemerítette az arcát. Amikor felemelte a fejét, homloka, orra, arca, álla nedves volt, szemöldökére és vékony zsinórbajuszára szirmok és virágtölcsérek tapadtak. Ezt Verocska is szokta csinálni: megfürdetni arcát a harmatos orgonában. De Szerjozsának, Szergej Vasziljevicsnek – ilyen szertartásosan kellett szólítania tizenhét éves unokabátyját – volt más ötlete is, sokkal érdekesebb. Kiválasztott egy kisebb orgonafürtöt, óvatosan a szájába vette, mintha meg akarná enni, aztán ugyanolyan vigyázva kihúzta a szájából és valamit lenyelt. Verocska követte a példáját, s fanyar-hűvös nedvességgel telt meg a szája. Fintorgott, de megismételte a kísérletet. Megkóstolta a fehér, majd a kék, aztán a lila orgonát – mindegyiknek megvolt a maga íze. A fehéré – mintha a mama francia illatszerének dugóját nyalta volna meg, még a nyelve hegye is úgy zsibbadt tőle; a liláéból tintaszag áradt; a legfinomabb a halványkék volt, édeskés, kicsit citromhéj-ízű.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
