Nem vagyok nagy híve az interaktív színháznak; azt sem szeretem, ha mi, nézők vagyunk a nép, a polgár, ha akár csak puszta nézéssel felelnünk-reagálnunk kell a játszók kezdeményezéseire. Ehhez képest a Zsámbékon bemutatott Titus Andronicus-parafrázisban eléggé engedelmesen meneteltem a rakétabázis változatos terepén nagy találékonysággal kialakított-megtalált helyszínekre, kis tisztásra és keskeny alagútféleségbe, engedelmeskedtem a néma, de annál határozottabb, ujjpattintgatós terelgetésnek - és utólag visszagondolva az egészre ekkor éreztem jobban magam, legalábbis befogadóként.
Mint nép, alattvaló a vándorlás alatt elég rosszul éreztük magunkat, de ez volt a cél. Nemigen volt ínyünkre már az sem, hogy tapsolva-éljenezve császárrá válasszuk az önjelölt, fekete bőrdzsekibe és napszemüvegbe öltözött Saturnint, és bár tudtuk - ha máshonnan nem, Shakespeare-től -, hogy Titus Andronicustól sem várhatunk sok jót, mégsem örültünk, amikor visszautasította a császári babérkoszorút. Az is erősen nyomasztó volt, amikor legyőzött gótokként préselődtünk egymáshoz az egykori harckocsigarázs melletti keskeny vájatban, miközben a fejünk felett ugrált és küzdött a császári népség, asszonyt vett és adott, gyereket gyilkolt.
Botho Strauss Meggyalázás című darabja - Borbély Szilárd szikár, hegyes fordításában - csak a sztori ismert fordulataiban tartja a rokonságot Shakespeare-rel. Mert egyébként kortárs opus ez, és ezt a kortársi karaktert hangsúlyozza Lucie Málková rendezése is. A visegrádi összefogás jegyében született koprodukció az erőszak banális túlhabzásáról szólna, de szándékoltan fölébe nő a túlélés inkább baljós, semmint heroikus perspektívája. Merthogy Lavinia, Titus lánya itt a főszereplő.
't alázza-kínozza és becsteleníti meg brutálisan Tamora, a gót királynő parancsára Chiron és Demetrius - Tóth Orsi a sokadik megkínzott lányt játssza már, és bár törékeny kiszolgáltatottsága és mindig hatásos belső ereje most is meggyőző, az eszközei már túlontúl ismerősek. Lavinia kitépett nyelvvel, levágott kezekkel, megcsonkított nemi szervvel éli túl az erőszakot, és birkózik a vággyal, amelyet nem öltek ki belőle kínzói. Chiron pedig jóvátenné borzalmas bűnét - szeretné szeretni a lányt.
Ezt azonban sem a "nagypolitika", sem Titus szülői önkénye nem engedheti. A véres öldöklés folytatódik, ahogy Titus és Tamora sajátos párbaja is. Botho Strauss darabjának kortársi igazsága, hogy egyformán bűnhődik bűnös és ártatlan, s az előbbiből mindig bőségesebb a termés.
A történet másik szála klasszikus intrikus sztori: Aaron, a mór és Tamora viszonya, melynek fekete gyümölcsét Tamora nem tudná jóvátenni Saturnin előtt. De Aaron, aki ugyancsak serényen munkálkodik a rontáson, pillanatig sem habozik: a gyermeket a hóna alá csapva cserbenhagyja addigi pártfogóját. Nem jut messzire - őt, a felbujtót is eléri Titus bosszúja... Nagy Zsolt a sokadik gonosz fickó szerepében szintén ismerős eszközeivel dolgozik, nemigen van lehetősége másra.
Katona László a piperkőc Saturninként inkább a nagyravágyás, a kortársi kampányolás karikatúráját mutatja be: a pőre hatalomvágy és az ugyancsak pőre alkalmatlanság ismerős kevercsét.
Az előadás második felében egy dupla hangár elé épített nézőtéren ülünk, ha úgy tetszik, klasszikus színházi helyzetben: nézzük, mi történik a két részre osztott színpadon. Az egyiken Gubík Ági Tamorája vajúdik és kínlódik - le is mállik róla a hideg elegancia, csak a velejéig romlottság marad. A játéktér másik fele Lavinia birodalma: kanapé, mely a kellő pillanatban baljós nászi ággyá nyílik - ide várja a lány Chiront, hogy a hűséges "száj", Mónika kíséretében végre megismerhesse az örömöt is. Mindkét ágy véres tragédia otthona lesz. Az előadás ebben a hagyományosabb formájában veszít kissé az erejéből és a lendületéből - tán mert kiszorulunk korábbi, aktív szerepkörünkből.
És a finálé ismét shakespeare-i: székünket hátrahagyva elsétálunk az élve eltemetett Aaron mellett, felbaktatunk a hangárok tetejére, ahol egy hosszú asztalhoz ültetnek bennünket, hogy mi is részt vegyünk Titus és Tamora közismert menüsorral bíró lakomáján, amikor is Tamora gyerekét pástétom formájában tálalják föl. Terhes Sándor Titusa keserűen ül az asztal egyik végén, és bár mindenkinél jobban tudja, mi fog történni hamarosan, sem diadal, sem elégtétel nem látszik rajta: egy kifosztott hajdani hatalmasság a saját torát is üli most. Terhes az előadás legjobbjaként a legárnyaltabb, legösszetettebb figurát formálja Titus Andronicusból, a formátumos bukott embert, a magányos férfit, aki megérdemli a sorsát: az örök magányt.
Nem hibátlan, de eleven előadás született a zsámbéki bázison Botho Strauss ugyancsak nem hibátlan, de svungos darabjából. A hamarosan turnéra induló produkció nemcsak az erőszak kortársi természetrajzával, lankadatlan újjászületésével éri el a nézőt, hanem a fejünk fölött dúló, végeérhetetlen politikai játszmák önös-önző leglényegével is. És bár mi, nézők mint istenadta nép ezúttal életben maradtunk, azért csöppnyi kétségünk sem lehet afelől, hogy ez az egész a mi bőrünkre megy.
Zsámbéki Színházi Bázis, június 25.
