A levél nem kifejezetten drámai műfaj, mégis számos színpadi siker született már "levélalapú" színművekből - alighanem a reakció késleltetése, a dialógus közvetettsége a titok nyitja. És persze az, hogy a levelezés témája rendszerint valamilyen drámai élethelyzet, szerelmi kataklizma, családi titokhalmaz, egzisztenciális fordulat, történelmi forrpont.
Címzett ismeretlen - ez a címe Katherine Kressman Taylor amerikai drámaíró 1938-ban született levéldrámájának, amely a Zsidó Nyári Fesztivál keretében került színre a Spinoza Házban. Zsidó téma, hát persze. Még nem a második világháború, de annak szoros előkészülete - és csak részben Németországból nézvést. A két levelező jó barát, két német ember, ráadásul Amerikában; oda vándoroltak ki, föltehetően az első világháború után, közösen hoztak létre egy galériát, majd 1932-ben az egyikük, Martin visszatelepült Németországba, Münchenbe. Az Amerikában maradt Max zsidó.
Az első levél keltezése is jelzi: nagy dolgok következnek hamarosan Németországban; nemcsak Hitler - a "fehér fény" - közeleg, hanem a német nép is most készül kilábalni sajátos nemzetmentő ideológiával és technikával hosszú és totális depressziójából. Tudjuk, mi lett ebből - de Taylor levelezői még nem tudják; következésképpen mi is "in statu nascendi" látjuk a fasizmust, vagy tán még korábbtól, nem a születés, hanem a fogantatás pillanatában. Látjuk, hogy egy amúgy hitelesnek tűnő lélektani szerpentinen hogyan mászik föl az addig magát szabadelvűnek, liberálisnak - mindközönségesen normálisnak - valló Martin a fajelmélet és a német hazafiság ordas eszméinek csúcsára.
Max aggodalommal és értetlenül kíséri ezt a folyamatot, melyben az eszmei-szellemi eltávolodás gyorsan és alaposan erodálja az addig szoros és mély barátságot; drámaivá - és ezáltal színszerűvé - akkor válik a levelezés, amikor a közvetlen személyes fenyegetettség (az tudniillik, hogy Max húga, aki Bécsben sikeres színésznő, Berlinben vállal föllépést) akciót és konfliktust visz a levelezésbe. Max San Franciscóból türelmetlen tehetetlenséggel kérleli barátját, hogy segítsen bajba került húgán - és Martin válaszleveléből nemcsak a barátság visszavonhatatlan és kategorikus megsemmisüléséről, hanem húga haláláról, sőt Martin gyávaságáról is értesül.
"Siránkoztok, de vissza sosem üttök - ezért vannak a pogromok", oktatja ki Maxot Martin még egy korábbi levélben a zsidóüldözés természetéről, és a lesújtott és döbbent Max nem siránkozik többé. Viszont visszaüt - furfangos és kegyetlen módon a távolból, az (akkor még) biztonságos Amerikából áll bosszút egykori barátján.
A Spinoza tenyérnyi színpadán középen egy zongora áll, két oldalán két szék, felette ferdén egy vetítésre is alkalmas tükör, melyben a csöpp nézőtér - és a közönség - szépen láthatja magát. A zongora választja el a két barátot; a zongoránál a Griselle-t, Max húgát némán megszemélyesítő Pető Kata ül, olykor egy futamot, érzékeny dallamot csempészve a levélváltások közé. Alázatos és odaadó jelenléte fontos kiegészítője a két barátot alakító két remek színész játékának.
A hazatelepülő Martint játszó László Zsolt a maga részéről alapvetően annyit tesz hozzá a műhöz, hogy képes belülről hozni a figurát, nem pedig - kivált a következmények ismeretében - kívülről, mintegy kommentálva láttatja őt. Ezáltal nemcsak a figura válik hitelessé, a fölhorgadó hazafisággal, a szép reményekkel, a német nép fölemelkedésébe vetett vak hittel és Hitler föltétlen imádatával együtt, hanem a konfliktus is, a barátság megtagadása, majd a bosszú láttán a személyes rettegés is. László Zsolt a nehezebbik, s egyben az egyetlen lehetséges szemszögből építi föl Martin alakját; még a hangját is csak egyszer emeli föl, amúgy a szűkös térben szűkre szabja színészi eszköztárát, még intonációját is.
Kulka János Max szerepében magabiztosan használja ki a szerep kínálta összes lehetőséget és árnyalatot; a nézőtér szimpátiáját a figura mellett tudván sem közelít a kínálkozó klisékhez. Visszafogottan és élesen mutatja meg mindazon stációkat, amelyek a maga nemében persze ugyancsak nemtelen, mégis, az adott helyzetben teljességgel jogosult bosszúhoz vezetnek. És nem: nem játssza ki sem a helyzetből fakadó morális felsőbbrendűséget, sem a szomorú győzelem adta elégtételt.
Nincsen "csúnya náci - jó zsidó" ellentét. "A történelmi gépezetben az egyes ember csak parányi fogaskerék" summázatú, kollektív és egyéni önfelmentő elmélet sajátos cáfolata rajzolódik ki Groó Diana finom és empatikus rendezésében, amely nem annyira a személyes felelősséget, inkább az egyéni cselekvés lehetőségét hangsúlyozza.
Az Upor László fordította levéldráma e nem "ütős" és hatásvadász, inkább pontos, színvonalas és helyénvaló előadása igazi kisszínházi színfolt a nagy haknikkal zsúfolt Budapesten. Jó példa arra, hogy a színházi struktúrán kívül, ha tetszik, "amatőr", kívülről érkezett produceri közreműködéssel is lehet alternatívát kínálni a - névleg legalábbis - struktúrán belüli, pontosabban annak elslumosodott peremvidéki gagyidömpingje mellé. Nagyon jó színész, az föltétlenül kell hozzá...
Spinoza Ház, szeptember 6., Zsidó Nyári Fesztivál
