Járt utat a járatlanért - talán felesleges is folytatnunk: a vérengzős terrorfilmek némelyike kétségkívül a legdurvább, tradicionalista konzervativizmust hirdeti.
Proust adaptálásába belebukni is dicsőség. Egészen biztosan hosszan mesélhetne erről Volker Schlöndorff, aki idestova húsz éve vívott egy könnyebb csörtét a gólem nagyságú irodalmi óriással.
Mindennap három-négy órát edzenek, körülbelül úgy, mintha olimpiai sportágat űznének. Csak a többségük nem puccos tornateremben, hanem aluljáróban gyakorol, ezért van, hogy utcagyerekeknek tartják őket. Pedig nemrég volt fesztiváljuk. A magyar breaktánc él és virágzik.
Akkora az életmű, hogy színházakat, csapatokat, rendezőket "nagy zabálásra" késztet: hátha egy csapásra hetet vagy még többet is lehet ütni Shakespeare-darabokból.
Nagyszerű, hogy van Kistérségi és Kisközösségi Televíziók Filmszemléje - hiszen akkor lenniük kell kisközösségi televízióknak is, ahol önálló műsorok készülnek, méghozzá olyan mennyiségben, hogy mustrát lehet rendezni belőlük.
Gerlóczy Márton első könyvében egy olyan fiatalemberrel találkozhatott a türelmes olvasó, aki úgy vélte, hogy minden vele történt eseményt irodalommá tesz a puszta tény, hogy épp vele esett meg, csak rögzítenie kell őket.
Mondhatni, nem éppen úttörő idea ötvözni a dél-amerikai zenét, jelen esetben a tangót és az északi hemiszféra tipikus kortárs, elektronikus tánczenéit.
A Rob Garza és Eric Hilton alkotta washingtoni duó 1995 óta invitálja fékezett csillagközi kirándulásra az űrbéli lounge-zene kedvelőit, s most negyedik stúdióalbumuk, a The Cosmic Game európai turnéján hat hangszeressel és öt énekessel megtoldva felléptek a Volt Fesztiválon.