Mondhatni, nem éppen úttörő idea ötvözni a dél-amerikai zenét, jelen esetben a tangót és az északi hemiszféra tipikus kortárs, elektronikus tánczenéit. Többek között a Gotan Project is ezen a pályán játszik - ám néha nem árt a fokozott figyelem, elvégre ha ketten csinálják látszólag ugyanazt, korántsem biztos, hogy a végeredmény is azonos lesz. Itt van például kiválasztott alanyunk, a billentyűs-producer-komponista-harddiszkvirtuóz Luciano Supervielle: ugyan Franciaországban született, ám később éveket töltött Mexikóban - jelenleg pedig Spanyolország, Uruguay és Franciaország között osztja meg a drága idejét. Ezek után szinte magától értetődő, hogy csaknem anyanyelvi szinten "beszéli" a tradicionális argentin és uruguayi népzenét - amihez persze hozzáteszi a maga elektronikus úton gerjesztett ritmusait. Már az is emblematikus, hogy kiket választott a lemez produceréül: a dallamos nevű argentin Gustavo Santaollala és az uruguayi Juan Campadonico produceri munkáján kívül virtuóz gitártechnikáját is felvillantja e lemezen. Az argentin vonalat a hegedűs Javier Casalla és a csodálatos hangú Adriana Varela képviseli, uruguayi részről hangminta formájában közreműködik az egykori legendás futballkommentátor, Victor Hugo Morales, aki a Centroja című darabban megmutatja, milyen hosszasan lehet gólt kiáltani. Amúgy az első néhány meditatívabb darab után Supervielle tol egy kicsit a pitchen: a Fandango például nagyjából az, amit a címe is sejtetne, csak éppen drum and bassbe oltva. A rákövetkező alkotásban (3000 Ans) csak tétova hangminta a távoli hagyomány - alapvetően a korai Photek-darabokat idéző dobképleteké a főszerep, hogy a következő, Miles De Pasajeros című számban mindez átadja helyét a hiphopnak: ezúttal két montevideói repper bizonyítja be, amit már többen találóan megállapítottak (a Cypress Hill pedig tevőlegesen is bizonyított): nevezetesen, hogy a spanyol nyelv tökéletesen alkalmas a tósztolásra és az ütemes versbeszédre. A lemez úgynevezett slágerszáma a szomorú tangó-house Perfume, Adriana Varela fájdalmas énekével - mondjuk én magam jobban szeretem az olyan vidám, dülöngélős darabokat, mint az uruguayi populáris zene két legendás előadójának szentelt Mateo y Cabrera: finoman feltapasztott hangminták, egy kis szkreccs, feldarabolt gitártémák, vokális töredékek, egy leheletfinom hiphopalap - és kész is az egész, s az eredmény szép rendben kúszik a fülünkbe. Az album második felében számos rövid ujj- és stílusgyakorlat között olyan markáns darabok lapulnak, mint a Leonel El Feo című "tangóhop", melyet a két, egyaránt legendás, ám egymástól gyökeresen eltérő orgánummal megáldott tangó-énekes, Daniel Melingo és Cristóbal Repetto vezet elő. Supervielle szemtelen is tud lenni, ha akar - az Ese Cielo Azul című, deephouse-ritmikájú darabban például megmutatja, hogy egy tangótémába akár bele is lehet savazni, ha jólesik (de még hogy!).
Surco/Universal, 2005
