Akkora az életmű, hogy színházakat, csapatokat, rendezőket "nagy zabálásra" késztet: hátha egy csapásra hetet vagy még többet is lehet ütni Shakespeare-darabokból. A zanzák, para- és metajátékok legjobb helye pedig általában a (nyári) fesztivál, a lazább közönség és a természetes közeg jótékony hatásának reményében.
Gyulán a jeles külföldi produkciókkal is tarkított Shakespeare-fesztiválon (jön Purcarete Vízkeresztje és Korsunovas Szentivánéji álomja! De levetítenek régebbi híres előadásokat is - hogy "Shakespeare konyhájáról" már ne is beszéljünkÉ) a mindenképpen koronának számító új magyar produkciót Vidnyánszky Attila rendezte, Shakespeare-koszorú a címe,
wwW.Shakespeare.hu az alcíme
(kicsit kár, hogy erre egy budapesti Shakespeare-étterem nyílik meg a hálónÉ). Már a "koszorú" is utal arra, hogy itt egy kör alakú dolgot fogunk látni. Van egy előjáték, rövid és közepesen szellemes, hiszen alig-alig bírja eltakarni azon legfőbb tulajdonságát, hogy a közönség tájékoztatására, technikai bemelegítésére született. Megjelenik benne maga a szerző - hál' isten, női mivoltában, és hál' isten, Takács Katalin játékos hangütésében -, vádlója, a kaszával fölszerelt Tolsztoj (őt Tóth László adja), s védője, a figura kliséibe öltöztetett Don Quijote, akit egyre "donki"-nak becéznek, és Blaskó Péter mosolyog ki belőle. És föltűnik Dulcinea - ő később is leginkább tünemény; képzeltségét, nemvalódiságát fájdalmas lírával hozza Szűcs Nelli.
Az Új Színház néhány színészével "dúsított" beregszászi csapat ezután megfelezi magát és a közönséget, és egyszerre kezd játékba a vár színpadán és a várfalon kívül. Odabent a komolyabb zanza megy, többé-kevésbé párhuzamosan, csomópontokra építve a Hamlet és a Macbeth, de "beszólnak" A velencei kalmárból is, és az előjáték figurái is. Vidnyánszky ebbe a játékba belekomponálja a falon túlról érkező hangokat, a mulatozást, Macbeth köszöntését. A folytonos dekonstrukció egyszer csak építkezésbe fordul: a fehér inges Hamlet és a fekete inges Macbeth párhuzama működtetni kezdi a két darabot és figurát egymásban. A tétovázó Hamlet és a meg-megtorpanó Macbeth több mint jó ötlet, mert mélysége támad. Nagy Ervin Hamlet-jének (megnézném vele az egészet) zsigeri értetlenségével Kamarás Iván (rég láttam ennyire megfelelőnek) Macbethjének ugyancsak zsigeri önképkonfliktusa áll szemben, és Vidnyánszky remekül komponálja egymás mellé a kettőt. A leghíresebb szövegek többször is elhangoznak Lady Macbeth (Pálfi Kata remekül méltatlankodik angolul-magyarul, kijátszva mindent, ami ebben rejlik), a Gertruddá alakuló Shakespeare, Claudius (Nemcsák Károly) és az apa szellemének megtévesztésig hasonló alakjában megjelenő Don Quijote, valamint Ophelia, Dulcinea és a vészbanyák kavalkádjának közepette. Érez-hető, hogy az odakint zajló játék másodpercnyi pontossággal van a bentihez hangolva, átjárásokkal, belebeszélésekkel, zenei párbeszédekkel tarkítva.
Odakint eközben főleg a Romeo és Júlia jelenetei peregnek. A két főszerepet gyerekek játsszák, és e kényes húzás a rendező kezében további árnyalatok kibontására ad lehetőséget: rezignált, majdhogynem tragikus ív születik abból, ahogy a szállóigévé lett dialógust előbb a gyerekek, majd fiatalok, aztán Takács és Blaskó, végül - magnófelvételről - Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán hangján halljuk. És itt a két sírásó, aki szakadatlanul
imitálja a munkát,
kártyázik, eszik, közbeszól, kommentál - pedig hát lenne dolguk elég; mi már tudjuk, mennyi lesz a halott. Mindenki.
A vásári játékos, commedia dell'artés, cirkuszias elemek szépen összeállnak; miközben jól mulatunk, és távolról sem az egyes Shakespeare-darabok "desifrírozásával" töltjük az időt, kivilágosodik, hogy mégiscsak egy nagy Shakespeare-hommage zajlik itt. Verebes Ernő dramaturg és a rendező kompilálta - persze alapos szétszedések árán és után - azt a Shakespeare-fílinget, amely immár egyenesen vezet a harmadik részhez, a baljós záráshoz.
Amely a vár mellett, a Tószínpadon zajlik, immár egyesített közönség előtt. "riási temető. A fejfákon a halhatatlan, mégis halott Shakespeare-hősök neve. A zene ismerős és jelentős - amúgy mindvégig az -, a mozgás hatásos és látványos - szintén mindvégig -, Horváth Csaba koreográfiája. Bejönnek a szereplők - van, aki ladikon érkezik -, és bevillan még néhány dráma; például A vihar. A Prosperóvá simuló Shakespeare, azaz Takács Katalin egy teátrális mozdulattal eltöri a varázspálcát: ez minden, amit tenni bírhatott, szép nagy temető. Aztán a fejfák eltűnnek, Don Quijote avagy Blaskó Péter a halott Cordeliát hozza előre, mert ő itt éppen Lear király (nota bene, Cordelia pedig a szépen táncoló Blaskó Borbála). Vízsugár, hideg zuhany, mindent elmosó, elsimító áradat - és vége van.
Az "egyszer használatos" - mert annyira konkrétan ide született - produkció a hírek szerint nem múlik el végleg: újjá fog születni. Ez szinte természetes következménye, része is ennek a varázsos előadásnak.
