című darabját szinte napra pontosan két évvel ezelõtt láttam; a Krétakör produkcióját a Trafóban játszották. Most átkerült a Nemzeti Színházba; Mundruczó Kornél "fölfrissítette" rendezését, négy szerepbe új színész került: László Attila, Hollósi Frigyes, Mészáros Piroska, Frecska Rudolf.
Nem mellékes, hogy ez lett a Nemzeti új korszakának elsõ bemutatója; el is végzi majd a dolgát, vagyis megszólítja a közönséget; azt mondja, ez is lesz itt. Ha nyitott fülre talál, várakozást, kíváncsiságot generál, ha csukottra, legalább nem csap be senkit.
Az elõadást magát ezúttal jobban viseltem, mint két éve - ez azonban a produkcióról semmit nem mond, csak rólam: tudtam, hogy felfokozott érzelmi-szellemi-fizikai brutalitásra számíthatok, és "ráerõsítettem" odabent, valahol a szív és gyomor tájékán, hogy jobban álljam a megannyi "beszélõ szív" hangját.
A szívek most is beszélnek, a szeretet társasága toborozza tagjait, a jégkalapács hatalmas ütéseivel. A produkció új szereplõi zökkenõmentesen illeszkednek - nekem csak az egyikük lóg ki megszólalásainak civilségével. Azt viszont jó látni, hogy ez a kényes-nehéz elõadás milyen jó állapotban van; a színészek nemcsak fegyelmezettek és hatásosak, hanem újra és újra létrehozzák ugyanazokat a csúcspontokat. Katona László és Bánki Gergely "karaokéja" és brékelése most is frenetikus, Csákányi Eszter sztepptánca az elsõ rész végén nemcsak technikailag lehengerlõ, Rába Roland gyors pofonjai nem csupán a fizikai megalázás okán hatékonyak, és Hollósi Frigyesnek az öngyújtó-pisztollyal eljátszott aprócska etûdje is szépen jelezte, hogy lehet tanulni tõle bõven.
A szünetben elmentek néhányan - ez is rendben van; egy felnõtt közönségnek nemcsak könnyebb, jobb is színházat csinálni. És akik maradtak, buzgón és hosszan tapsoltak, vélhetõen nemcsak megszokásból.
Nemzeti Színház, szeptember 27.
****
