színház - Vlagyimir Szorokin A jég

  • - ki -
  • 2008. október 2.

Zene

című darabját szinte napra pontosan két évvel ezelõtt láttam; a Krétakör produkcióját a Trafóban játszották. Most átkerült a Nemzeti Színházba; Mundruczó Kornél "fölfrissítette" rendezését, négy szerepbe új színész került: László Attila, Hollósi Frigyes, Mészáros Piroska, Frecska Rudolf.

Nem mellékes, hogy ez lett a Nemzeti új korszakának elsõ bemutatója; el is végzi majd a dolgát, vagyis megszólítja a közönséget; azt mondja, ez is lesz itt. Ha nyitott fülre talál, várakozást, kíváncsiságot generál, ha csukottra, legalább nem csap be senkit.

Az elõadást magát ezúttal jobban viseltem, mint két éve - ez azonban a produkcióról semmit nem mond, csak rólam: tudtam, hogy felfokozott érzelmi-szellemi-fizikai brutalitásra számíthatok, és "ráerõsítettem" odabent, valahol a szív és gyomor tájékán, hogy jobban álljam a megannyi "beszélõ szív" hangját.

A szívek most is beszélnek, a szeretet társasága toborozza tagjait, a jégkalapács hatalmas ütéseivel. A produkció új szereplõi zökkenõmentesen illeszkednek - nekem csak az egyikük lóg ki megszólalásainak civilségével. Azt viszont jó látni, hogy ez a kényes-nehéz elõadás milyen jó állapotban van; a színészek nemcsak fegyelmezettek és hatásosak, hanem újra és újra létrehozzák ugyanazokat a csúcspontokat. Katona László és Bánki Gergely "karaokéja" és brékelése most is frenetikus, Csákányi Eszter sztepptánca az elsõ rész végén nemcsak technikailag lehengerlõ, Rába Roland gyors pofonjai nem csupán a fizikai megalázás okán hatékonyak, és Hollósi Frigyesnek az öngyújtó-pisztollyal eljátszott aprócska etûdje is szépen jelezte, hogy lehet tanulni tõle bõven.

A szünetben elmentek néhányan - ez is rendben van; egy felnõtt közönségnek nemcsak könnyebb, jobb is színházat csinálni. És akik maradtak, buzgón és hosszan tapsoltak, vélhetõen nemcsak megszokásból.

Nemzeti Színház, szeptember 27.

****

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.