Zene

Realistic Crew: Blind Musician Az RC megbízható ütemezésben, kétévente készíti el lemezeit - azt kell mondanunk, a minőségi követelmények szintjén is állandósulni látszik a produkció, ami paradox módon éppen a folyamatos változásoknak köszönhető. Az állandóság ritka példájaként továbbra is a Vranik Krisztián-Kalotás Csaba-Hegyi Dávid "belső hármas" a zenekar lelke (közülük ezúttal Vranik "Krizsó" vállalta magára a zenekészítés nehéz munkáját: valamennyi szerzemény az ő "gyermeke"), s ki ne hagyjuk Mc Zeeket se, akinek karakteres és rendre a maguk pontos helyén megszólaló dörmögései nélkül elképzelhetetlen az RC.

Megint egy értelmetlen amerikai remake. Ne tévesszen meg minket, hogy Egoyan rendezte - nem Atomot tett bele, csak néhány változtatást, ami eladhatóbbá teszi az újvilági piacon. Már a 2003-as francia eredeti (Nathalie, rendezte Anne Fontaine) sem volt egy nagy szám, amelyet az újrázók nemcsak fő vonalakban, de helyenként a legapróbb részletekig, mondhatni szolgai módon követtek.

Piotr Rawicz nevével először 1993-ban találkoztam, amikor az Ex Symposion felkérésére lefordítottam Danilo Kis Jurij Golec című "élethű" posztumusz novelláját, melynek post scriptumában Kis elárulja, hogy "szerencsétlen barátja" rejtezik az álnév mögött, aki egyetlen regényt írt, Az ég vérét. Csakhamar találkoztam azzal az előszóval is, melyet Rawicz írt az ő szerencsétlen barátja Fövenyóra című regényének francia kiadása elé. Azt még nem tudtam akkor, hogy ami összeköti a két Párizsba került "mifajtánk" írót, az a holokauszt örökségével való életre szóló, de mindkettejüknél egészen sajátos és "törvényellenes", az összes irodalmi szabályt, az irónia érvényét is áthágó szellemi küzdelem.

A kommunizmusban játszódik Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij Erdő című komédiája, legalábbis Egon Savin átdolgozásában, az ő szerb szövegének Gállos Orsolya által készített fordításában, az Új Színházban.

Masami Akita minden szempontból eleget tesz az őrült japán zenészekkel kapcsolatban világszerte kialakult elvárásoknak: harminc év alatt több mint 250 kompromisszummentes lemezt töltött tele zörejekkel-zajokkal, ráadásul úgy néz ki, mintha egy kiöregedett szamuráj és a Ringu-filmek kísértetlányának pokoli fúziója volna. A hajó gyomrában a múlt szerdán hazánk (az undergroundban) méltán világhíres fia, Pándi Balázs társaságában adott - New Yorkban rögzített koncertlemezük megjelenésének alkalmából - improvizatív, nevezzük így, koncertet.

Murakami Haruki világsikerű regényéből egy vietnami fesztiválkedvenc (Tran Anh Hung) és tajvani operatőre (Lee Ping Bin) készített magas szakmai színvonalú filmet. Öngyilkossággal indítunk s zárunk, közben pedig fiatal, jóképű, intelligens és érzékeny egyetemisták szenvednek az élet elviselhetetlenségétől. 1967-ben vagyunk, Japánban is dúl a diákság éretlen hőzöngésként ábrázolt "elforradalma", ám a film hőseinek nem holmi társadalmi igazságtalanságokkal, hanem a saját létükkel van bajuk - amit a felnövekvés traumájaként, vagy az emberi találkozás lehetetlenségével való szembesülésként, esetleg az eredendő magányosság tapasztalataként megfejteni mind-mind e különös spleen leegyszerűsítése volna.

igazán meglepő élménynyel szolgált szombat este az A38 hajón, a Ragyogás című maxilemezét bemutató koncertjén. Egy elvarázsolt erdélyi lány (akit a Megasztár 3-as szériájából ismerhetünk) visszafogott sziporkázására számítottam - ehelyett elementáris erővel dübörgött a Dunán a 11 fős zenekar.

Ha jól emlékszem, Thom Yorke nyilatkozott úgy, hogy utálja a koncertlemezeket, és nehéz vitatkozni vele - az ilyen kiadványok mindig a fanatikus rajongóknak készülnek, és nem igazán tudják visszaadni a pillanat varázsát, amitől jó volt akkor és ott lenni. Kivételek persze akadnak, például a Live At Leeds a Who-tól vagy a Faith No More-féle Live At The Brixton Academy, de az élő albumok többsége csak porosodik a polcon, és ott marad a következő költözésig.

Annál azért van rosszabb is, mint hogy az ember egy vonaton ébred, mely Chicago felé tart - híresen szeles, patinás város, ekképpen is van fényképezve, még ha kicsit fenyegető hangulata is van a légi felvételeknek. Annál is van azért rosszabb, mint hogy az ember Michelle Monaghannel szemközt ébred - híresen kedves mosolyú színésznő, ekképpen is van fényképezve, még ha kicsit fenyegető is a légkör, ami körülveszi.

Tom Waits-dalokat (pláne Tom Waits-esen) előadni finoman szólva merész vállalkozás: a színésznek sem utolsó zenész sajátos fizimiskájával, örökös másnaposságot sejtető mozdulatsoraival, no meg félreismerhetetlen, reszelős hangjával egy jelenség; egyszeri és megismételhetetlen. Abban tehát már a múlt szerdai koncert előtt is biztosak lehettünk, hogy az alkalmanként összeverődő nemzetközi formáció tagjai nem gyáva legények - már csak az volt a kérdés, hogyan közelítenek a különös művész munkásságához.

Az Elsők és utolsók már sokadik magyarul megjelenő kötete Ulickajának. Keserédes élettörténetek, nőkről szóló édesbús mesék olvashatók benne éppúgy, ahogy az eddigiek során megszokhattuk, ezúttal azonban novellák formájában. Egymásba csúszó helyszíneken, több alkalommal is felbukkanó szereplőkkel, itt-ott már-már kisregényekké összefonódó, máshol újra önálló szálakra bomló történetekből épül fel a kötet, hasonlóságukban különböző és minden különbözőségükben mégis elképesztően hasonló nőalakok ünnepeiből és hétköznapjaiból.

A címszereplő szinte az első pillanattól, vagyis az 1960-as évek közepétől kezdve úgy építette karrierjét, hogy a média ne maradjon le semmiről. Több mint negyven év elteltével bátran kijelenthetjük: a - tudatosnak tűnő - manipuláció sikerült. David Bowie munkásságának "eredeti" megközelítése lehetetlenné vált, ordító közhelyek kísérnek minden sort, amit vele kapcsolatban leírnak. Mindez vélhetően abból az alapvető félreértésből adódik, hogy a - többnyire rajongónak is tekinthető - szerzők "csont nélkül" elfogadják: az eredetileg David Jonesként anyakönyvezett figura nemcsak hogy sztárnak született, de evvel az adottságával az első pillanattól kezdve tisztában volt.

Az elöregedő és jelentős roma közösséggel rendelkező, 1300 lakosú Mezőszemere nemcsak arról híres, hogy igen kedvező áron kínált telkeket és házakat fiatal családoknak, hanem arról is, hogy az Egertől 27 km-re fekvő település szép lassan Szentendréhez hasonlatos művészeti központtá nőtte ki magát. 2001 óta minden nyáron számos kortárs művész dolgozik a Nyílt Tér Vizuális Alkotótelepen, többen házat vásároltak (Imre Mariann, Kopasz Tamás, Szelley Lellé és Szurcsik József), de itt telepedett le pár éve Wahorn András is. A "kivándorlás", eme új típusú szeceszszió kiváltója a tíz éve újra szülőfalujában élő Bukta Imre - ő alapította meg Kónya Rékával együtt az alkotótelepet is -, akit egyedi hangja, az ún. "mezőgazdasági művészet" megteremtése miatt sokan a kortárs magyar képzőművészet egyik legjelentősebb alkotójának tartanak: nem is érdemtelenül.

"Hogy először mindig a lényegtelenben látta meg a lényegest" - mondja Haas narrátora a Brennerről. Persze jellemző ez rá is; a sok fecsegés között ott vannak a nyomok, mégsem rakható ki a megfejtés.