Zene

A kétezres évek közepéig még működött az a Polly Is Dead nevű zenekar, amelynek a dalszerző Polonkai Tamás (ma Bálnalovas) mellett Sohajda Péter gitáros-énekes volt a kulcsfigurája. A Polly Is Dead feloszlása után a védjegyszerű énekhanggal rendelkező Sohajda csatlakozott az akkor már Shapat Terror néven zenélő egri társasághoz, azóta pedig már túl vannak az első nagylemezen is: a Mentés Másként a tavalyi év talán legerősebb produkciója volt a hazai rockfronton.

Szokták a kelletlenséget azzal a fordulattal is kifejezni, hogy "csinálja, akinek két anyja van". Lisa Cholodenko filmjének címszereplői is így vannak ezzel: két anyjuk van, egy kedves, középkorú leszbikus pár, cserébe nincs egy apjuk sem.

Ha létezik olyan lemez, aminek a hatása még komolyabb volt, mint a minősége, az nagy valószínűséggel az első Strokes, az Is This It: egy igazi klasszikus, "a rockzene megmentője", az évezredforduló poshadt zenei közegét felpezsdítő munka olyan csávóktól, akik nemcsak dalaikkal, hanem divatot teremtő imázsukkal is új színt hoztak a XXI. századba.

Nyílik a börtönkapu, s Stellan Skarsgcrd lép ki. Ez már önmagában is bizakodásra adhat okot, főleg, hogy a hazaihoz nagyon közeli pályán, egy norvégmintás produkcióban és - a sok hollywoodi aprómunka után - abszolút főszerepben hagyja el a nagy színész az intézetet.

Andy McCoyt és Michael Monroe-t, a skandináv rock and roll legnagyobb hatású figuráit kétségkívül remek dolog volt újra egy színpadon látni, de a Hanoi Rocks egyre sápadtabb lemezeket gyártott a tisztességes 2002-es visszatérése után - az örökmozgó énekes tehát jó érzékkel váltott ismét szólóra még azelőtt, hogy zenekarával együtt a teljes érdektelenségbe süllyedt volna. Azt már a korábbi szólóanyagai (különösen az 1989-es Not Fakin' It) vagy a Demoliton 23 név alatt kihozott lemeze is meggyőzően bizonyította, hogy Monroe hibátlan érzékkel képes szerzőtársakat választani maga mellé, és az így ötven felé egyre inkább Esztergályos Cecília sosem volt húgának tetsző finn férfiú ezúttal sem nyúlt mellé: az új lemez számainak döntő többségét Gingerrel, a The Wildhearts dalformáló géniusznak tartott énekes-gitárosával íratta meg.

A képregénystrip felettébb korszerű műfaj: az állandóan időzavarral küzdő polgár a buszra várva, kávézás közben vagy épp a vécén ülve másodpercek alatt betolhat egy csíkot. Rövidsége miatt katartikus élményekkel nem szolgálhat, ellenben ha ügyesen sáfárkodik azzal a három-négy panellel az alkotó, mosolyt - még jobb esetben: széles vigyort - rajzolhat az olvasó fülei közé.

Heti rendszerességgel jönnek a bankrablós filmek, így ha a szakágban tud valaki is bármi újat mondani, azt meg kell becsülni. E tényállapotban nyilván hosszan lengetjük a kalapunkat a mind ez idáig kevéssé ismert rendező, John Luessenhop filmje előtt, hisz' hősei úgy lépnek le a kirámolt pénzintézetből, mint a legnagyobbak: gyorsan és szellemesen.

A néhai Robert Kennedy személyes hangvételű szállóigéje óta tudjuk, hogy akadnak olyan sosemvolt dolgokról álmodó merészek, akik nem azt kérdezik, hogy miért, hanem azt, hogy miért ne? Úgy lehet, Kerényi Miklós Gábor is ilyesfajta álmodó, aki ezúttal éppenséggel azt kérdi tőlünk, miért is ne lehetne flipperasztalon, acélgolyóknak öltöztetett színészekkel előadni a valcerkirály 1883-as operettjét? Hiszen voltaképp miért is ne lehetne a flipperezés az emberélet egész estés metaforája? (És viszont: az emberélet a flipperezésé.)

Szerintem elmúltak azok az idők, így utólag már azt is mondanám szívesen, noha nem lehet, hogy nem is voltak olyanok soha, amikor illett hasra esni egy-egy filmes idézet előtt. Ennek fényében tessék eldönteni, hogy Liam Neeson berlini antréja a leküzdhetetlen jólneveltségéről árulkodik vagy szimplán utánjátszó alkotói szándékokról.

Mindenképpen jobb, ha húszéves egyetemisták mondják, hogy "a vers vagány", mint ha "a fölnőttek" akarnák rákényszeríteni a fiatalságra a fennköltészetet. Ezekben a fiatalokban pedig nagyon nagy a lendület: két filmet is forgattak, egy dokut és egy fikciós kisjátékfilmet.

"Pedig a szobrokat jó megfogni" - biztatta a gyerekemet Nádas Péter, én meg a mondat evidenciájának bénultságában már mondtam volna, hogy a teremőrök és a szobrok viszonyában értelmezhetetlen ez az intimitás, meg hogy tapintható szobrok csak vakoknak készülnek a kárpótlás és a privilégium köztes fázisaként. Hiába, hogy a szobrot fizikai kiterjedése különbözteti meg legkarakteresebben a festménytől, legalábbis abban a konzervatív mezőben, ahová döntően tartozik, a múzeumi környezet illemtana megfosztja a legalapvetőbb jellemzőitől. Nádas mondata olyan objektumokra lehet teljes mértékben igaz, amelyek civilizálatlanok, létezésük nincsen szabályozva a múzeumi térben rögzült gátlásoktól, vagyis nem mondanak ellent a tapintás vágyának.

Vannak ezek a bizonyos "szerzői előadások" ("írta-játszta-rendezte", esetleg a háromból csak kettő, a lehetséges variációk bármelyikében), amelyek már a start pillanatában legalább olyan terheltek, mint a rokoni színházi képződmények (férj/barát rendezi feleségét/barátnőjét a címszerepben, avagy fordítva), s tényleg minden malícia nélkül mondom, hogy ez nem elő-, hanem utóítélet, vagyis tapasztalat. Ilyenkor ugyanis a felállásból föltétlenül hiányzik még egy szempár, jobb esetben még egy (vagy másik) alkotó.

A Nagymező utcai főzelékbüfében többen vannak ebédidőben, mint ahányan megjelentek Az Apokalipszis Lovasainak koncertjén a Club 202-ben (az egykori Wigwamban). Pedig rég hiányzott már egy ilyen eszementen energikus és jó hangulatú koncert, mint amilyen ez volt. A német extrém metálzenekar azóta világhírű, mióta 2003-ban stílust váltott, és kiadta Have A Nice Trip című remek lemezét.

Arrivederci Napoli - így búcsúzott 1972-ben Jan-Michael Vincent Nápoly városától, s miközben csalfa mosoly játszott szája szegletében, lopva azt figyelte, hat-e a méreg Charles Bronson poharában. A méreg hatott, Bronson fájdalmas halált halt, de Vincent se húzta sokáig.