Zene

A közmegegyezés szerint Hollandia manapság sem tekinthetõ érdektelen, hogy ne mondjuk, dögunalmas országnak. Ott található példának okáért az amszterdami Concertgebouw pazar szimfonikus zenekara, az Ajax és a Feyenoord focicsapata, a legalizált könnyû drogok nirvánája, no meg az a töméntelen mennyiségû örömtanya. Ezek vitán felül csudálatos dolgok, ám mégis legfeljebb csak halavány visszfényei a XVII. századi batáv aranykornak, Rembrandt és Vermeer, Grotius és Spinoza korának.

Szórakoztató és nem mellesleg humanitárius produkció, melynek az ismertetõ szerint "alapvetõ célja, hogy olyanokon segítsen, akik nap mint nap szenvednek balesetbõl vagy betegségbõl származó esztétikai hátrányuktól", igazi, hiánypótlónak is nevezhetõ extrém átalakítóshow. Amíg a korábbi mûsorszámok megelégedtek az elme és a jó ízlés csiszolásával, miközben a tájékozottsági minimumot is jelentõsen emelték, a tömegek testi mivoltával, porhüvelyük esztétikai feljavításával nem tudtak kellõen foglalkozni.

Nagy volt a tét: az elsõ egész estés magyar animációs film az 1986-os Macskafogó (vagy a pár évvel késõbbi A hetedik testvér) óta. A kilencvenes évek elején úgy tûnt, hogy végleg leáldozott a kelet-európai animáció egykor fényesen ragyogó napja, amely nemzedékeket melengetett és olyan szellemóriásokat adott, mint Jurij Nornstejn, Jan Svankmajer. Ránk borult Walt Disney nagy, setét árnyéka, Norstejnrõl semmit sem hallottunk, félõ, hogy nem fejezte be A köpönyeget, amit élete fõ mûvének szánt; Svankmajer, az utolsó reneszánsz ember ezen a sárgolyón szerencsére még dolgozik: nagyjátékfilmes formába vitte át mindent átlelkesítõ képzeletét és teremtõerejét. Némi fényt derített aztán az anime (A vadon hercegnõje, Chirico) meg a Pixar (Toy Story, Szörny Rt.) bejövetele, de ez korántsem jelentette azt, hogy nekünk valaha keresnivalónk lesz az animáció drága, high-tech világában. Kellett még az a tematikai - és hangvételi - robbanás, amit a Simpsont követõ Beavis és Butthead meg a South Park idézett elõ.

Aligha tudnánk hosszan sorolni a kelet-európai kötődésű, világszerte ismert dzsesszmuzsikusokat, lévén, hogy alig vannak ilyenek. Az A38 állóhajó Molto Vivace sorozata őket állítja a célkeresztbe, alkalmanként egy-egy magyar zenekart is bemutatva előttük. Urszula Dudziak a kivételek közül való: Jeanne Lee, Norma Winstone, Michelle Hendricks, Lauren Newton mellett emlegetik a hatvan felett járó, de vitalitását tekintve kortalan énekesnőt. Dudziak harminc éve New Yorkban él, zenekara ízig-vérig lengyel, szemlélete pedig helyszínektől független; ha kedélyállapotát tekintjük, talán Kelet-Európától a legfüggetlenebb.

A drezdai StarClub egy óvodával osztja meg mérsékelten bizalomgerjesztõ külvárosi épületét. A kapura kiragasztott plakát szerényen jelzi, hogy itt játszik a Woven Hand, azaz David Eugene Edwards, most éppen egy szál dob (Ordy Garrison) kísérettel. A mindenes sofõrrel együtt mindössze hárman utaznak Skandináviától Franciaországig a Consider the Birds lemezbemutató turnéján. Tizenhat nap, tizennégy koncert. "Hívtak Moszkvába is, de akkor már nagyon sokáig lennénk távol" - fûzi hozzá David, aki torokfájása dacára is szívesen állt le a Naranccsal.

Lassacskán úgy viszonyulhatunk az Ipecachoz, akár tíz évvel ezelõtt a Touch & Góhoz: amennyiben egy lemezen ennek a cégnek a logója virít, nyugodtan megvásárolhatjuk belefülelés nélkül is. Greg Werckman (korábban Jello Biafra mellett az Alternative Tentacles munkatársa) és Mike Patton rockénekes, zenei kalandor irányítja a lemezkiadót, s bár fõleg rockzenei kiadványokkal bûvölnek el, az Ipecac profilja távolról sem korlátozódik a gitárokra, gondoljunk csak a közelmúltban nálunk is megfordult Kid 606 elektronikus finomságaira, de még inkább: ismerkedjünk meg a Flat Earth Societyvel.

koncert A Budapesti Fesztiválzenekar újabb csapást mért az unalomig játszott klasszikus repertoárra. Mert Sosztakovics Nyolcadikja még csak-csak elõfordulhat a nagyobb hangversenytermekben, de Mendelssohn g-moll zongoraversenye aligha.

Kisváros. Van neki polgármestere, volt polgármestere, egy párthoz tartozó regionális elnöke; de még helyi televíziója is van, és annak egy tudósítója. De mert a város kicsi, hát ez a tudósító a volt polgármester felesége - és együtt õk az ellenzék. És történik egy napon, hogy a kisvárosba megérkezik egy...

A 2002-es esztendõ gyerekirodalmi sikereinek egyike volt a Trapiti, avagy a nagy tökfõzelékháború címû, egyébként Ibby-díjat is nyert alkotás (amit a Gyerekkönyvek Nemzetközi Tanácsának Magyar Egyesülete adott ki). A címszereplõ egy kisfiú, akinek fogalma sincs, kicsoda és hogy került Kavicsvárra. Ellenben kiválóan tud trapitizni - vagyis mindenféle vicces szituációkban ismételgetni, hogy trapiti -, és erre megtanítja Kavicsvár, valamint a Fõfõváros népét, kiderül, hogy õ valójában a trónörökös, a gonoszok pedig megjavulnak, illetve elnyerik méltó büntetésüket.

A tipikus kapitalista képét sokunk számára jórészt karikaturisták formálták - s az eredmény persze nem is lehetett más, mint torzkép, kövér, szivarozó, szelvényt vagdosó figura, aki reggelire nagykanállal eszi az embert, és haszna egyenes arányban áll az általa teremtett nyomorúsággal.

Négyévnyi várakozás után megjelent a U2 új albuma, a How To Dismantle An Atomic Bomb? Az új lemezt a húsz évvel ezelõtti, klasszikus hangzáshoz való visszatérésként próbálják eladni. Máshogy nem is lehetne.

tévé NÉVshowR A televíziózás hazai elterjedése óta az megy, hogy egy színész akkor valaki, ha sokat szerepel a tévében. A népszerûségért pedig fizetni kell, egyre többet - állíthatjuk ezt anélkül, hogy túlságosan belesepednénk a "bezzeg az átkosban voltak tévéjátékok, színházi közvetítések" kezdetû unt kesergõ mormolásába.

Tavaly Idõ van címmel nyílt levelet jelentetett meg több popzenész a mûfaj finanszírozásáról (Támogatás a popzenének? Hangorkán, Magyar Narancs, 2003. augusztus 28.). A hivatalos szervek egy könnyed "nem támogatjuk"-kal reagáltak, mondván, a popzene éljen meg saját bevételeibõl.

Gémes Péternek négy évvel a halála után, 2000-ben rendeztek nagy, gyûjteményes kiállítást a Mûcsarnokban, s most, újabb négy év elteltével munkái-ból egy kisebb válogatás látható, melyben korábban ki nem állított mûvek is szerepelnek. A raiffeisenbeli tárlat a mûvész utolsó tíz évére koncentrál, melynek elsõsorban az Én, a szerepbe burkolt Ego volt a tárgya. Gémes attribútumai, "jelenetezése" az egyiptomi falképek, a görög frízek, timpanon-panoptikumok dermedt drámáit idézték, de csak távolról, érintõlegesen. Inkább az idõtlenségre hivatkoztak; történetet "nem mondtak" fel, a kifejezés bátor és fagyos volt, nem feszítette orgiasztikus, expresszív, felfokozott tragédia. Hérakleitosz csöndes szavai, a végzetes dialektika mondatai kaptak képet általuk.