A 2002-es esztendõ gyerekirodalmi sikereinek egyike volt a Trapiti, avagy a nagy tökfõzelékháború címû, egyébként Ibby-díjat is nyert alkotás (amit a Gyerekkönyvek Nemzetközi Tanácsának Magyar Egyesülete adott ki). A címszereplõ egy kisfiú, akinek fogalma sincs, kicsoda és hogy került Kavicsvárra. Ellenben kiválóan tud trapitizni - vagyis mindenféle vicces szituációkban ismételgetni, hogy trapiti -, és erre megtanítja Kavicsvár, valamint a Fõfõváros népét, kiderül, hogy õ valójában a trónörökös, a gonoszok pedig megjavulnak, illetve elnyerik méltó büntetésüket.
És most itt a második kötet, amelyben újra feltámadnak a bonyodalmak: Kukta Gerozán, az elõzõ történet fõgonosza megszökik börtönébõl, és kiszabadítja ükapját, Szakács királyt is. Majd elhatározzák, hogy elhintik a gonoszságot az egész vidéken. Elõször is bevetnek egy nyulat, amely Kovács Lajos, a gaz feltaláló mesterkedéseinek köszönhetõen nyúlsugárzást okoz, hovatovább a város vidám lakói szép sorban megbolondulnak. A helyzet egyre fokozódik, mígnem elérkezik a Borzasztó nevû zenekar (mely "Májas hurka, véres hurka / Jaj, de durva, jaj, de durva!"kezdetû slágerével hatalmas rajongótábort tudhat magáénak) kavicsvári koncertje, s végül a már megjavult gonoszok segédletével Kukta Gerozán (aki nem vette be a jóságbogyót) megint csak elnyeri méltó büntetését. Hohó, de még milyet! Még gondolkodom, hogy eláruljam-e.
Az elsõ tíz-tizenkét fejezetben - a könyv félszáznál több rövid fejezetbõl áll - megjelenõ, sokszínûen ábrázolt kórtünetegyüttes még a fordulatosság délibábjával kecsegtet. Igaz, már ekkor felmerül a gyanú, miszerint nemcsak az olvasó nem tudja, mi fog történni a következõ oldalon, hanem az író sem. A késõbbiek csak megerõsítik ezt a felismerést. Ugyanis, mint arra a kétszázadik oldal környékén rádöbbenhetünk, az írónak
egyáltalán nem jut eszébe,
miképp folytatódjék a cselekmény. Ühüm bácsi továbbra is kényszeresen köt (és horgol és miegymás), Aranka továbbra is csak halkonzervet (és kaviár- és rákkonzervet) árul, Bánatos Olivért még mindig alkotói válság gyötri, s mindez szekvenciálisan ismétlõdik újra és újra. Amikor már betegre unjuk magunkat, Trapitinek és Valikának végre sikerül elraboltatnia magát a gonoszokkal, igaz, addigra Kovács Lajos pont feltalálja a jóságbogyót, és így már eleve minden jóra fordul, mielõtt még a drámai csúcspont elérkezett volna. További súlyosbító körülmény a tömegkultúra-ikonok eltorzított változatainak felbukkanása - hangemburg, Palema Nanderzon -, de az sem javítja az összhatást, hogy néhány humorosnak látszó motívumot addig cifráz a szerzõ, amíg el nem rontja saját poénját. Ilyen például a Borzasztó együttes szokatlanul bõven idézett dalszövegkincse, mely a fenti két sor után olyan hatást kelt, mintha egy fûzfaköltõ próbált volna direkt rossz verset írni. A paródia ugyanakkor mégis mûködik: szemlátomást ez az egyetlen eszköz, amellyel sikerült a társadalomkritikát csomómentesen elkeverni a regényben, mint az megfigyelhetõ a Borzasztó-hisztéria hiteles, de mégis meseszerû ábrázolásánál, de Hektor Viktor filozófiai eszmefuttatásai is remekbe sikerültek ("Összefoglalnám eme dilemma lényegiségét").
A legdurvább a végkifejlet. A Borzasztó koncertje félbeszakad, az immár jóságos Szakács király átveszi a hatalmat, majd Kukta Gerozán rögvest puccsot hajt végre. És ekkor a megvadult rajongók tömege - hiába imádkozik az olvasó, hogy ugye, nem?! - Gerozán mögé áll. Bizony. És elkezdõdik az ádáz felszabadító csata, melynek keretében a jók Minyon kapitánnyal az élükön süteményekkel dobálják a rajongókat, akik cserébe igyekeznek cumit tömni ellenfeleik szájába. Ennél azért még Csukás István is bevállalósabb: minimális kockázatot, netán feszültséget nem árt becsempészni a cselekménybe, különben az olvasónak esélye sem marad aÉ hát, a k betûs szót inkább ne mondjuk ki, szóval a megkönnyebbülésre. Amikor már szinte mindenkit legyõzött a megvadult csürhe, akkor érkezik a megváltás: felsír egy újszülött, Virág Viola és Bánatos Olivér gyermeke. Mire a rajongók fejvesztve menekülnek. Végül, hihetetlen dramaturgiai bravúr gyanánt, az utolsó elõtti fejezetben, Boleszláv felügyelõ elbeszélése révén derül fény az összes rejtélyre, ami még hátra volt. De ha már itt tartunk, miért ne lepleznénk le Gerozán büntetését: mindennap karjába kell vennie a csecsemõt, és gügyögni neki.
A regény happy endje rímel az elsõ kötet alapkoncepciójára, a trapitizésre. Ezen a ponton a dolog már
nem menthetõ;
nemcsak azt tudjuk, mirõl van szó (all you need is trapiti), hanem azt is, miért éppen errõl van szó (csak). Vagyis a Tanulság nemcsak olyan jól láthatóan virít a könyv végén, hogy még a legbutább ábécétanuló sem képes nem észrevenni, akárhogy igyekszik, hanem tökéletesen öncélú is.
Értékelendõ a jó szándék. Ott van például a szerelem motívuma: helyes, a népmesékben is van ilyen. Igaz, ezúttal kissé tömény az adagolás: Trapiti és Valika kézszorongatós gyerekrománca kutyafüle Hektor Viktor és Kelemen Aranka melodrámájához képest, akik a regény vége felé két és fél oldalon keresztül találnak egymásra ("A szép és erõs férfi olyan vörös lett, mint a tûz, amelyet oltani szokott"). Sûrûn bukkan fel egy, a gyerekirodalomban új elem, a pszichologizálás is. Kérdés, hogy a gazdag eszköztár, a nyelvi lelemény, valamint a minden korosztályt megcélzó humor élvezhetõvé teszi-e a regényt a nyolcéves vagy annál idõsebb olvasók számára. Ha már a cselekmény híján ismétlõdõ epizódok erre nem alkalmasak.
Eörsi Sarolta
Magvetõ, 2004; illusztrálta: Németh György; 373 oldal, 2490 Ft
