Magyar Narancs: Minek nevezhetjük azt a zenei stílust, amit ma játszik?
Urszula Dudziak: Nagyon nem szeretek skatulyázni, a zenében sem. Mondhatjuk, hogy a dalaim egy kollázs részei, a módszert Bobby McFerrin barátomtól lestem el: van benne természetesen fúziós zene, dzsessz, komoly- és igen sok népzene.
MN: Honnan meríti témáit, miről szólnak a dalai? Ahogy a beállásnál hallottam, sokat énekel konkrét szöveg nélkül.
UD: Amikor 15 éves koromban meghallottam Billie Holidayt, még nem tudtam angolul, viszont a hangja lenyűgözött. Így kezdtem el énekelni, aztán kiderült, hogy a dzsesszben jelentős hagyományai vannak az énekhang hangszerszerű alkalmazásának. Mindig szerettem a hangommal kísérletezni, de ez csak formai elem, ami nem határozza meg a tartalmat.
MN: Billie Holiday mellett kiket tart még elődeinek? Rengeteg világsztárral muzsikált és szerepelt együtt lemezeken, koncerteken: kire emlékszik a legszívesebben?
UD: Jelentős inspiráció volt számomra Ella Fitzgerald, akit a legnagyobbnak tartok, és természetesen Louis Armstrongot is nagyon szeretem. Fiatalon mániákusan tanultam Fitzgerald dalait, több tucatot tudtam a szövegekkel, kórusokkal, improvizációkkal, mindennel együtt: sokáig az ő másolatának tartottak. Kortársaim közül szinte leforrázott hangjával Bobby McFerrin. Manapság talán senki más nem használja úgy a hangját, mint ő. Utánozhatatlan az a hajlékonyság, ahogyan a hangfekvések között tud mozogni, mintha több szólamban énekelne, miközben hangszereket is imitál.
MN: A hatvanas-hetvenes években a kelet-európai blokkban miért éppen a lengyel dzsessz lehetett a szabadság ideájának tükrözője?
UD: Mert felszabadította az embereket és a gondolataikat is. A műfaj az ötvenes években jöhetett ki először a pincékből, a katakombákból. Addig valamiféle mérgező, rosszindulatú imperialista zenének számított, ami az embereket szembeállítja a rendszerrel. Mondhatjuk, hogy egyfajta lázadó attitűdöt képviselt; sokakat a dzsesszen keresztül érintett meg először a szabadság szele.
MN: Mit gondol, a dzsessznek manapság is van a lázadással összefüggő szerepe?
UD: Természetesen már nem olyan hatású ez a szabadság, azt az állapotot már meghaladtuk. A szabadság azonban mindig a legfontosabb elem lesz a dzsesszben. Kis lázadások vannak, de ezek nem politikai irányúak, hanem értékek mentén alakulnak ki. Ha belegondolunk, a mai zenei irányzatok közül (például a hiphopban) csak azok maradnak meg sokáig, amelyeknek vannak dzsesszes elemeik, valamennyire bennük van a szvinges lüktetés. És ez a dzsesszre is igaz: hiába mondják, hogy meghalt, a mélysége miatt mindig fenn fog maradni.
MN: Hogyan választotta ki jelenlegi zenésztársait? Figyelemre méltó, hogy csupa huszonéves fiatal játszik a zenekarában.
UD: Mondhatnám, hogy Miles Davis nyomdokain haladva fiatal zenészekkel veszem körül magamat. Egyébként nagyon jó fiatal zenészekkel muzsikálni, úgy érezhetem, hogy még mindig részese lehetek általuk a mai zenei gondolkodásnak. Amúgy az én zenészeim a legjobbak a pokolian sok tehetséges fiatal közül, akikkel mostanság Lengyelországban lehet találkozni: díjakat nyernek, és persze elfogult is vagyok velük, mert szeretünk együtt játszani. Az a legfontosabb, hogy ebben a zenében mind az öten kiteljesedhetünk. Ezenfelül pedig nagyon jól megfizetem őket.
MN: Milyen szerepet játszik az elektronika a hangterjedelme növelésében? Nem tartja elegendőnek azt a közel öt oktávot, amit minden segédlet nélkül ki tud énekelni?
UD: Az elektronika nagyon korán, már a hetvenes években érdekelni kezdett. Érdekelt a hangzással való kísérletezés, aminek Lengyelországban jelentős hagyománya van: elegendő csak neves kortárs zeneszerzőinkre gondolni. Viszont az elektronikát manapság már csak olyan díszítésfélének szánom, mint a mazsola a tejszínhab tetején. A hangokat, amelyeket korábban csak az elektronika segítségével tudtam énekelni, mára sikerült úgy megtanulnom, hogy azokat akusztikusan is képes vagyok produkálni, minden segédlet nélkül.
MN: Lát-e arra esélyt, hogy Kelet-Európából önhöz hasonlóan más dzsesszzenészek is kinőhessenek, és megismerhesse őket a nemzetközi, mindenekelőtt az amerikai közönség?
UD: Azt hiszem, nem a kelet-európaiság a kulcskérdés. Ez nálunk inkább azon múlott, hogy vélhetően megtaláltuk a receptjét annak a hangzásnak, amit az amerikaiak a sajátjuknak tekintettek, de ez ugyanakkor európai zene is volt. Felhasználtuk az összes gyönyörű és furcsa kelet-európai ritmust és a dallamkincset, fűszerezve az amerikai nagyzenekarok hangzásával. Nagyon fontos a személyiség és a gondolkodásmód, meg kell találni annak a keverékét, ami itt is, ott is tetszik és létezhet - aztán már haladhatunk a magunk által kialakított úton.
Köszönet a lengyel tolmácsolásért Kriston Wojteknek