Idén a retrokalendárium visszavonhatatlanul a nyolcvanas évekbe fordult, a trapéznadrágot a Charlie-frizura, a funkyt a new vawe váltotta fel. A panoptikum is mocorog: koncertet adott a Kajagoogoo, eredeti felállásban készítette el új lemezét a Duran Duran. Mindezek után a múltidézés logikusnak és törvényszerûnek tûnik, arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy a U2 egész egyszerûen más kategória. Sõt éppen nekik köszönhetõ, hogy a popkorszak legvisszataszítóbb évtizede már 1987-ben lezárult. Ami persze cseppet sem volt logikus és törvényszerû. A legelszántabb rajongók egyenesen Isten közbenjárását emlegetik, ha a U2 világsikere és megdicsõülése szóba kerül. Annyi bizonyos: a zenekar karrierje senkihez és semmihez sem hasonlítható.
A mennyország kapujában
A kezdetek egészen 1976-ig nyúlnak vissza. Ekkor hozta létre a tizenöt éves Larry Mullen dobos a dublini Mount Temple középiskolában a U2 õsét, a Feedbacket, amelyben már mind egy szálig megtalálhatjuk a többieket, Adam Clayton basszusgitárost, Paul Hewson (Bono Vox) énekest és David Ewans (The Edge) gitárost, valamint Hewson testvérét, Dicket, aki azonban a kezdeti sikertelenségek után egy másik zenekarban, a Virgin Prunesban kötött ki. A gimnazista csinn-bumm cirkusz repertoárja elsõsorban a Beatles, a Rolling Stones és az akkoriban roppant divatos Peter Frampton dalaiból állt. A legenda szerint csak azért kezdtek el saját számokat írni, mert képtelenek voltak megtanulni kedvenceik slágereit. Ha képesek lettek volna, az érettségi számukra nemcsak az iskola, de az idõközben Hype-ra, majd U2-ra átkeresztelt - Bono egyik nyilatkozatában kijelentette, fogalma sem volt, hogy ez egy amerikai kémrepülõgép, inkább tengeralattjáróra tippelt - együttes végét is jelenti. Így azonban 1978-ban, egy megnyert helyi tehetségkutató versenyt követõen melléjük szegõdött Paul McGuinness, a Stranglers menedzsere, egy év múlva pedig megkezdõdött a U2 diadalmenete: U2:3 címû EP-jükrõl az Out Of Control ír listavezetõ lett, 1980-ban megjelent elsõ nagylemezük, a Boy pedig már egész Nagy-Britanniában sikeressé vált, mivel a Talking Heads elõzenekaraként szerepelve sokkal nagyobb közönség elõtt mutathatták be dinamikus, sajátos hangzású dalaikat, mint általában az elsõlemezes zenekarok. Az egy évvel késõbb megjelent Octoberrel már komoly nemzetközi sikereket könyvelhettek el, az 1983-as War után pedig megnyílt elõttük a "mennyország kapuja", Amerika is. A Rolling Stone magazin az "év zenekarává" választotta a U2-t, amihez nem kis mértékben járult hozzá az 1983 júniusában, a denveri Red Rocks amfiteátrumban rögzített Live Under A Blood Red Sky címû koncertvideó. Ez a ma már klasszikus felvétel bebizonyította, hogy az egyszerû rockzene - megfelelõ kezekben - képes a megújulásra, sõt sokkal, de sokkal hatásosabb tud lenni, mint a kortársak papagájkodása. A "jó idõben voltak jó helyen" talán magyarázatul szolgálhat arra, hogy a U2 az Egyesült Államokban olyan magasságokba került, amihez csak a Beatles és a Rolling Stones teljesítménye mérhetõ. Hogy egy kicsit árnyaljuk a képet, érdemes Szõnyei Tamás Az újhullám évtizede címû könyvébõl idézni, amely arra keresi a választ, hogy a korszak számtalan tehetsége közül miért éppen az íreknek sikerült a nem mindennapi csoda. "A U2 kevésbé kötõdött a sokakat elrémítõ punkhoz, melegebb, megközelíthetõbb zenét csinált, mint a Clash, a Banshees vagy a Fall. Ír nemzetiségét vállalva is jóval nemzetközibb, mint a speciálisan angol Smiths, keménységében nincs semmi félelmetes, mint a Sonic Youth vagy a Birthday Party erejében. Szerzõi több, himnikusan felemelõ slágerdallamot írtak, mint a Bunnymen vagy a Simple Minds. Bono életigenlése vonzóbb, mint Ian Curtis (Joy Division) depreszsziója, harcos igazságérzete pedig megfoghatóbb, mint David Byrne (Talking Heads) kifinomultsága. Mesterkéletlensége révén sokkal többen megszerették a zenekart, mint felszínes mûvészettörténeti vonatkozásai miatt a Bauhaust, s a józan ész egyszerûbb szavaival és direktebb gesztusaival nagyobb tömegekhez tudtak szólni, mint a túl intellektuálisnak tartott Gang Of Four vagy a kissé habókos Cure."
Hazafiság, világbéke
Noha a U2 az ír "nemzeti dicsõségtáblán" a legnagyobbak között szerepel, zenéjük cseppet sem ír, otthonról hozott "hazafiságuk" pedig sohasem sodorta õket a szélre. Nem agitáltak az IRA mellett, mindig is távol állt tõlük az olyan jellegû, ám akkoriban cseppet sem szokatlan vaddisznólkodás, mint a terrorcselekmények támogatása. Olyannyira nem, hogy 1981-ben New Yorkban inkább lemondták a Szent Patrik-napi fellépésüket, miután megtudták, hogy a rendezvény elsõsorban az év májusában meghalt, a börtönben éhségsztrájkoló IRA-vezetõ, Bobby Sands emlékének adózik. Nem csoda, hogy a belfastiak szemében a U2 eleinte csupán egy "puha pöcsû dublini banda" volt, akiket egy cseppet sem izgat, mi történik északon. Az elsõ sikerek után egyre többször kérték számon rajtuk, miért nem szólnak az "ügyrõl". A mindennél világosabb "állásfoglalás" végül 1983-ban született meg. Az azóta rockhimnusszá vált Sunday Bloody Sunday az 1972. január 30-i londonderry "Véres vasárnap"-ra emlékezik, amikor a katonák tizenhárom polgárjogi aktivistát agyonlõttek. "Én nem fogok csatába menni, engem csak falhoz szoríthatnak", énekelte a katolikus apától és protestáns anyától származó Bono, és ezzel letette a garast: számára az ír konfliktust csupán egyféleképpen, a "békés egymás mellett éléssel" lehet megoldani.
Amikor a dal megszületett, a U2 már akkora sztár volt, hogy nem lehetett nem odafigyelni rájuk. Nem tudhatjuk, hogy Bonót hallva hányan gondolkodtak el az érintettek közül, érdemes-e a kívülállók számára mindig is érthetetlen harcot folytatni. Az azonban tény, hogy 1998. május 19-én, egy U2-koncerten szerepelt együtt elõször nyilvánosan a mérsékelt katolikusok és a békepárti protestánsok két politi-kai vezetõje, John Hume és David Trimble. A három nappal késõbb tartott népszavazáson mind Írország, mind Észak-Írország népe elsöprõ többséggel mondott igent az akkor majd' húsz éve tartó polgárháborút lezáró kompromisszumra, a belfasti egyezményre; Bono, amikor a színpadon a magasba emelte a két, addigi esküdt ellenség kezét, az "igen" melletti kampány leghatásosabb elemét produkálta. Igaz, 1998-ban sokan már csak úgy tekintettek az énekesre: "ez az az ember, aki szabad idejében megmenti a világot", amihez persze az is kellett, hogy Bono a stadionok népe elõtt valóban úgy viselkedjen, mintha õ lenne a Superman. A színpadi produkció részeként vezetõ politikusokat hívott fel telefonon - "Figyelj, Borisz! Miért baszogatjátok má' a csecseneket?" -, és minden bizonnyal az õ titka marad, hogy az ilyen, bombasztikus megoldások mögött valóban a naivitás, vagy épp ellenkezõleg, dörzsöltség, manipuláció áll-e.
Megdicsõülés
Bono azóta is folyamatosan a világ megmentesén töri a fejét. 2003-ban Nobel-békedíjra jelölték, a pápának egy napszemüveget, az EU-külügyminisztereknek vacsorát adott, Clinton is, Bush is szakított rá idõt, pedig az énekes csak azt hajtogatja: "annyi pénzetek van, adjatok belõle a éhezõknek, engedjétek el a harmadik világ adósságait".
Ez a kétségkívül ügyetlen, mégis elgondolkodtató, õszinte, kisfiús hozzáállás vált a rockzene megújítása mellett a U2 sikereinek másik titkává. A nyolcvanas évek közepétõl, amikor a Live Aiddel kezdetét vette a sztárok nagy-nagy jótékonykodása, a U2 mindig a legügyesebben használta ki a szívmelengetõ lehetõségeket, az ilyen-olyan segélykoncerteken szinte minden alkalommal õk aratták a legnagyobb sikert. Mindezek után nem is tûnik akkora csodának, hogy 1987-es The Joshua Tree címû lemezük megjelenése olyan hisztériát váltott ki, amihez fogható a Beatles óta nem volt. A 22 millió példányban eladott album már megjelenése hetében az amerikai és az angol eladási listák élére került, a zenekar a Time címlapjára, és ezt természetesen világ körüli turné, és egyéb, szokásos szórakoztatóipari hókuszpókusz követte. A gigantománia odáig fajult, hogy a zenekart még az amerikaiknál is amerikaibbaknak akarták bemutatni, aminek az 1988-as Rattle And Hum dupla album (és egy be nem mutatott film) a szomorú bizonyítéka. Bono mint valami Bruce Springsteen-imitátor, ugyanolyan elánnal borul össze a New Orleans-i néger gospelénekesekkel, mint ahogy Dylan All Along The Watchtowerét próbálja a maga képére formálni. A Desire címû szám klipjének New York-i villanásai Lou Reed legrosszabb pillanatait idézik.
Mindez azonban már a világsiker hozadéka, nem von le semmit a The Joshua Tree érdemeibõl, ez pedig nem kevesebb, mint hogy a hetvenes-nyolcvanas évek egyre perverzebb és semmitmondóbb elhajlásai után ismét egy olyan zenekar került a középpontba, amelyik hitelesen tudta bemutatni mindazt az érzés- és gondolatvilágot, azt a szabadságvágyat, amiért ez a mûfaj voltaképpen létrejött. Gyanítom, a U2 sikere nélkül a kilencvenes években soha nem válhattak volna világszerte közismertté az olyan zenekarok, mint a Nirvana, az R.E.M. vagy a Red Hot Chili Peppers. A U2 azonban a The Joshua Treet követõen önként és dalolva lépett a csapdába. Úgy tûnt, a Led Zeppelinhez hasonlóan az õ jövõjüket is csupán a melldöngetés és a frázisropogtatás határozza meg, ehelyett azonban inkább eltûntek, hogy három év kihagyás után valami egészen különleges meglepetéssel köszöntsék szeretteiket, vagyis az egész világot.
Berlin, tv, paródia
Noha az 1991-es Achtung Baby az "akció" után jelent meg, ez az album sokkal méltóbb emléket állít a berlini fal leomlásának, mint Roger Waters kalapácsos "Rocky Horror Show"-ja, a The Wall, a Scorpions közremûködésével. Mindez persze lényegtelen ahhoz képest, hogy a megújulás nyomán a U2 egy - ha lehet ilyet egyálta-lán mondani - tökéletes európai lemezzel jelentkezett, amelynek minden egyes dala fantasztikus. (A One címût nemrégiben a "világ legjobb számának" választották.) A himnuszok és indulók a zenében és a szövegekben is finomodtak, sõt az "egyszerû rock and roll srác" imázs is nagyot fordult: Bono hatalmas légy-napszemüvegben pompázott a színpadon, de most már úgy, mint egy "tudatos szupersztár", nem pedig mint a "fiú a szomszédból". A zenekar védjegye innentõl kezdve ismét a gigantománia lett, ám ez már egy tudatos döntés eredménye, nem kisebb céllal, mint hogy a rock eszközeivel mutassák be a "média mindenhatóságát". De a számítógépes, televízió-képernyõs, kamerás pokol (ZooTV) nemcsak a színpadon szabadult el, 1993-as albumukon (Zooropa) már a zenében is tetten érhetõ a U2-tól addig teljesen idegen elektronikus hangzás, ami végül négy évvel késõbb, a Pop címû lemezben csúcsosodik ki. David Bowie Earthlingje és Madonna Ray Of Lightja mellett a Pop a harmadik olyan album a kilencvenes években, amelynél a szupersztár bátorsága és kísérletezõ kedve hatalmas sikerrel is párosul. A U2 esetében mégis mindez úgy festett, mint a paródia. A lemezt követõ PopMart elnevezésû turnét minden idõk legnagyobb koncertsorozatáként harangozták be, a külsõt illetõen a tagok leginkább a hetvenes évek vállaltan meleg diszkócsapatára, a Village People-re emlékeztettek, miközben Bono folyamatosan próbálta megmenteni a világot, a hangszórókból pedig a tuc-tuc dübörgött. Egyértelmû volt: ezt az õrületet már nem lehet fokozni. Nem csoda, hogy három évvel késõbb, amikor az All That You Can't Leave Behind megjelent, már a rock and roll gyökerekhez való visszatérést emlegettek a U2-val kapcsolatban. Az erõsen közepes album hatalmas sikert, az eddigi legnagyobb eladott példányszámot, Grammy-díjat ért, a zenekar ismét világturnéra indult, ám a stadionok helyett sportcsarnokokban léptek fel, ami a 2001-es bécsi koncert egyik nézõje szerint "életveszélyes tömegjeleneteket" eredményezett, no meg egy, a korábbinál jóval szerényebb, ám annál hangulatosabb produkciót.
Szédülés
A múlt héten megjelent How To Dismantle An Atomic Bombbal kapcsolatban a "U2-gyökerekhez való visszatérés" a szlogen. Igazi meglepetéssel csak a fejleszakítós nyitószám, a Vertigo szolgál, ami sokkal inkább valamelyik hetvenes évek végi brit banda dalára, mintsem a "klasszikus U2"-ra emlékeztet. A többi szám azonban valóban a "régi" zenekart idézi, fõleg a The Joshua Tree és az Achtung Baby idõszakát. Korrekt, összetéveszthetetlen dalok, ám annyira kiszámíthatók, behelyettesíthetõk, hogy többszöri meghallgatás után is csak a Vertigo okozott maradandó élményt. Mindez persze semmit sem számít. Ha arra gondolok, hogy a Rolling Stones 1981 óta megjelent lemezei közül egy olyan dalt sem tudnék mondani, ami emlékezetes maradt volna, a 11/1 nem is olyan rossz arány. Most már csak az a kérdés, hogy az elkövetkezõ tíz-húsz-harminc évben vajon a U2-ra is ugyanaz a sors vár-e, mint a Stonesra.
| Diszkográfia 1980 Boy 1981 October 1983 War 1984 The Unforgettable Fire 1987 The Joshua Tree 1988 Rattle and Hum 1991 Achtung Baby 1993 Zooropa 1997 Pop 1998 The Best of 1980-1990 2000 All That You Can't Leave Behind 2002 The Best of 1990-2000 2004 How To Dismantle An Atomic Bomb |
