Mi magasztosabb a hegycsúcsnál, ha nem egy rockhimnusz?
"Adj nekünk időt és adj nekünk teret, és szebb lesz velünk a Holnap, neked ígérjük, Debrecen!" A zenéjében a Scorpions és a hazai rockopera-irodalom frázisait, szövegében pedig a meta- és az einsteini fizikát oly ügyesen ötvöző dal ősbemutatója 2003 novemberében volt, városszerte közismertté azonban csak tavaly, a csatlakozási népünnepélyen vált, amikor a PG Csoport koncertet adott. És nemcsak ők! Az eseményre Varga Miklóst is elhívták, aki amellett, hogy elénekelte a rendezvényhez passzoló örökzöldjét, munkakapcsolatra is szert tett: karácsony előtt elkészült a Debrecen-dal CD-változata, amin a PG Csoport, valamint a Hangász gyerekkórus mellett az ismert művész is közreműködik. Az eredményt ország-világ hallhatná, ha kapható lenne a boltokban, de úgy tűnik, a megrendelőn, a debreceni önkormányzaton és az "anyag gondozóján", a Magyar Hagyományőrző Egyesületen kívül más csak afféle repiajándékként juthat hozzá. Én inkább a golyóstollat vagy az öngyújtót választanám.
- legát -
J
színház
Molnár Ferenc Játék a kastélyban című színműve tökéletes darab. Ezért születik belőle oly sokszor rossz előadás: elúrhodik a kevélység a színre vivőkön, ugyebár... Pedig a jó előadáshoz látszólag kevés is elég, ámbátor az aztán elengedhetetlen: jó szereposztás, annak muszáj lenni.
A József Attila Színházban Léner Péter Turait osztotta ki a legjobban; és mivel Turai nemcsak főszereplő itt, hanem motor, lélek és szervező középpont, hát szinte el is viszi az egész előadást. A darabgyáros úriembert (a szerző nem is oly távoli alteregóját) Bodrogi Gyula játssza; ennek megfelelően Turai ezúttal nem finom eleganciájáról, inkább vérbeli színházi bohémságáról ismerszik meg. Bodrogi "lubickolós" színész: poén nem marad kijátszatlanul, árnyalat rejtve - mármint akkor, ha rajta múlik a dolog.
S bár Turai alig néhány percre hagyja el a terepet, mégsem csak rajta múlik. Szerzőtársát, Gál poénfeladó untermann-alakját Sztankay István játssza, külsőséges gesztikulációval, alig érthető szövegmondással, de amúgy talán nem különösebben kedvetlenül. Az ifjú zeneszerzőt, a megcsalt szerelmest pályakezdőhöz méltóan semmilyenre veszi Száraz Dénes, aki eléggé idegenül mozog a "nagyágyúk" között.
A kikapós primadonnát Varga Klári meggyőzően alakítja, leginkább addig, míg csak a fal mögül halljuk. Később merev és "primadonnás", sok hamis hanggal. Viszont a csábító Almády, ez a középkorú "búbarom"-ziccerszerep ismét csak jól van kiosztva: Mihályi Győző nem spilázza túl, ez a legtöbb, amit tehet. (Ez is elég ahhoz, hogy Annie helyében a nézőtéren ülő nők mind-mind őt, és ne a "szőke herceget" válasszák.) Horgas Péter leginkább semleges díszlete a szükséges elemekre korlátozódik - arról aztán ő semmit sem tehet, hogy a tér méretei túlzók, mintha nem is egy kastélyszobában, de egyenesen egy tágas színpadon játszódna a történet. Vágó Nelly jelmezeiben sem láttam semmi különöset; mondom, a darabra és Bodrogira van bízva itt minden.
- ki -
József Attila Színház, február 28.
JJJJ, mind Bodroginak
dvd
HALÉVY LA JUIVE (A ZSID"N') című, ritkán játszott operáját általában akkor tűzik műsorra, ha van tenor, aki el akarja (és el tudja) énekelni Eléazar szerepét. Carusót és Martinellit követően nem sokan kapkodtak utána, a nácizmus és a világháború új kontextusba állította a darabot. Richard Tucker a szerződés aláírása előtti napon kapott szívrohamot. Neil Schicoff 1999-ben énekelte el a bécsi Staatsoperben, a felvétel a 2002-es felújításon készült. A közhely, hogy a szerepet neki találták ki, kivételesen elsüthető. Nem azért, mert az apja kántor volt, és gyerekkorában zsinagó-gában énekelt, ettől lehetne rossz (más meg e nélkül jó). De Schicoff lelki, fizikai és nem utolsósorban vokális paraméterei - jó életkorban van a szerephez, nem túl öreg, nem túl fiatal, testi alkata ideális, hangja remek állapotban van, színészi eszközei bensőségesek - abszolút alkalmassá teszik a paranoid ékszerész életre keltéséhez. A francia nagyopera csillogó külsőségessége és vallásos elkötelezettsége miatt a szeretet és a bosszú csapdájába került zsidó apa modern pszichózisa egyensúlyba kerül alakításában. Jók a többiek is - Walter Fink Brogni bíborosa és Jianyi Zhang mint Léopold -, a Rachelt éneklő Krassimira Stoyanova pedig elsőrangú. Az előadás zeneileg és színházilag egyaránt magas minőség. Vjekoslav Sutej csillogtatja a zenekart, összefogja a kórust. A rendező Günter Kramer modern környezetbe helyezi a XV. századi cselekményt, de stilizál, mindenekelőtt a fekete és a fehér, illetve a fent és a lent keveredésével, egy ferde átlóval kettéosztott színpadon. A keresztény és a zsidó szertartások közül az utóbbiak igen bensőségesek és egyszerűek, a lincselésre hajlamos tömeg viselete enyhén stájeros. Bónuszként Schicoff-portrét mellékeltek a fölkészülésről.
- koltai -
Deutsche Grammophon - Universal
JJJJJ
film
Átok Hollywood remake-lázban ég. És ez már így megy egy ideje. Ha elfogyott a hazai matéria, jöhet a másodfokú keletiesítés. Mert ami a zsúfolt ázsiai piacokon bevált, működik a tengerentúlon is. Mifelénk annak ellenére sincs túlkínálat távol-keleti alkotásokból, hogy arrafelé komoly sikerük van a zárt térben játszódó természetfeletti kalandoknak. Készültek már (és bizonyára lesznek még bőven) kontinensközi filmes együttműködések, ám jelen produkció sikere nem ezen áll vagy bukik. Az eredetit nem láttam - állítólag több rész fut belőle -, amerikai újrája pedig nem vág plafonhoz, viszont csak másfél óra, annyit ki lehet bírni. Gondolom, az ötletadó film japán helyszíneken játszódik, japán stábbal, japán színészekkel és rendezővel. Most is ez a felállás, csak a résztvevők egy része amerikanizálódott. Az első látásra izgalmasnak tűnő modern tokiói kísértettanya lassan megtelik hatodrangú amerikai színészkékkel, akik komoly svunggal érkeznek és szerencsére gyors tempóban halnak. Valami nagy gonoszság történhetett a villában, mert nemsokára a japán művészek is pusztulni kezdenek. Jó dolog ez a kooperáció, kicsit digitális hangrémületet keltő, kicsit öncélúan sokkolni próbáló, de alapjában véve ártalmatlan darab. Minden rendben is lenne, ha vámpírokat karóznának benne...
Már egy órája nézem a tévelygő Sarah Michelle Gellart, nyilván ő is kikészült, mert a vámpírok még mindig sehol. Pedig akartam adni neki egy utolsó esélyt. Sajna még az egzotikus helyszín sem tolerálja erőfeszítéseit. Egy szál kóbor szellem gond nélkül játssza le. Maradok látatlanban az eredetinél.
Balázs Áron
Forgalmazza az SPI
JJ
lemez
Charles Ives: Dalok, Második zongoraszonáta A hosszú életű amerikai zeneszerző (1874-1954) önmagát a "vasárnapi komponisták" közé sorolta. Mert noha már gyerekkorában erős muzikális befolyás alatt állt (apja katona-zenekari karmester volt), és a Yale egyetemen tanult zeneszerzést, váratlanul mégis úgy döntött, hogy lemond a hivatásos pályájáról, mivel úgy vélte, állandó megalkuvásra kényszerülne, ha ebből akarna megélni. Biztosítási ügynök lett tehát, egyike a legsikeresebbeknek. A nagy jövedelem megadta számára a művészi függetlenséget. És Ives élt is a lehetőséggel, haladt a maga teljesen egyedi útján.
A díjnyertes lemezen dalait Susan Graham kongeniális tolmácsolásában hallgathatjuk. Ives már a szövegválasztásban eltért a konvencióktól, többnyire ismeretlen szerzőket zenésített meg, köztük saját bohókás verseit. Olykor nonszensz, olykor teljesen abszurd dalok, melyekben a dilettantizmus hihetetlen zsenialitással és leleményességgel keveredik. A művésznő nemcsak szaval, de fütyül-dünnyög is, ha kell, Pierre-Laurent Aimard pedig hatalmas energiával és humorral adja a roppant igényes kíséretet.
Ives egyik fő műve a "Concord, Mass" melléknevű szonáta, melyben a Massachusetts államban fekvő kisváros nagy amerikai szellemeinek állít emléket: itt élt Emerson, itt született Thoreau, a Walden szerzője. Ives itt is eredeti: a zongorához olykor fuvola, illetve brácsa társul. Aimard mindent megtesz, hogy eljuttassa a közönséghez e rendkívül nehéz és fárasztó zenét, mindamellett Ives a kevesek mindennapi élvezete.
- csonta -
Warner Classics, 2004
JJJJJ
web
WWW.SZIV.NET "Bérlet a szerelemhez!" - hirdeti magát e magyar és angol nyelven is elérhető, "szigorú szempontok szerint szerkesztett", "panaszmentesen" működő elit társkereső honlap - ahol még virágot is küldhetünk kiszemelt célszemélyünknek. A magányos, de büszke ügyfélkör fele külföldi: 31 országból 888 nő ("hölgy") és 23 férfi ("úr") ajánlja itt testét-lelkét. (A szerkesztők reményei szerint: főleg a lelkét.)
Eddig semmi új, de egyszer csak boldogan felsikoltok: kiderül, hogy az alanyok több mint 90 százaléka diplomával és nyelvtudással bír, s mindnyájuk "önálló" jövedelemmel rendelkezik, s kizárólag nagyon komoly kapcsolatban érdekelt. "Méltán mondhatjuk el, hogy a tanult, az intelligens és az igényes emberek társkeresője vagyunk." S így tovább: körülményeskedés, lehelet-finomnak szánt utalások - valami marsbéli, dagályos nyelven. Továbbá pazar s némiképp obskúrus ajánlatok, fizetésre való buzdítások garmadája. A nagy "igényességtől" már-már méltán rosszul leszek, ám a cérna akkor szakad el, mikor látom, hogy az adattárba való bekerülés minden "40 év alatti, normál, sportos vagy sovány testalkatú hölgynek és 30-45 év közti, diplomás, legalább egy idegen nyelvet beszélő, független úrnak" ingyenes. A maradéknak fizetnie kell, de kárpótlásul a hímek kapnak egy "tetszőleges hölgycímet" [sic!], a nőstények meg két "úrcímet".
"Komolytalan, illetve stílustalan hirdetések nálunk nem jelenhetnek meg" - adják meg a végső döfést, s vizes szemmel, hüppögve tudok már csak imádkozni esélytelen kedvenceimért: az életvezetési problémásokért. A "stílustalan" (éjszakai) arcokra: a bukott bölcsészekre, a kirúgott kispapokra, a lázasan dadogó, önimádó költőkre, a vonatkoztatási téveszmés szerkesztőkre, a kényszeres kritikusokra, a hamisított papírokkal felszerelt magánzókra, a kisfröccs-ideológusokra, az átlagnál mindenhez egy picit jobban értő taxisok, pincérek, portások diszkriminált seregére gondolok. Egy percig tegyék ezt önök is!
Pollágh Péter
J
koncert
J. S. Bach: János-passió Vashegyi György és együttese remek koncerten adta elő a zeneirodalom egyik legnagyobb csodáját. Nincs hely mindenkit felsorolni, akinek ez a produkció köszönhető, kivétel nélkül minden szereplő dicséretet érdemel. Hadd emeljem ki az evangélistát, Julian Podgert, aki szép hangon, kiváló ritmusérzékkel, manírok nélkül, egyszersmind drámaian énekelte végig nehéz szerepét; Raimund Noltét, a legnagyobb régi zenét játszó művészekkel gyakran együtt dolgozó baritont, aki nemcsak Pilátus szerepében nyújtott felejthetetlen teljesítményt (talán ő értelmezte szerepét leginkább passiójátékként, és talán a Pilátus-jelenet volt az egész előadás csúcsa), hanem egy ritkán hallható, virtuóz és modern áriát is hallhattunk vele az 1725-ös verzióból; valamint Zádori Máriát, akinek ugyan mindössze két ária jutott, abba viszont minden zenei tudását, legjobb hangi képességét, valamint személyének tündéri báját is beleadta. Az igen kis méretű zenekar arányosan szólt, itt is meg kell említenem egy nevet, a csellókontinuót megszólaltató Vályi Csilláét, aki már annyi Orfeo-koncerten maradt névtelen, holott ő ennek az együttesnek az egyik legbiztosabb pontja. Szépen és pontosan szóltak a korhű fafúvósok is, pedig mondjuk a "Sei gegrü§et, lieber Judenkönig" kórustétel kíséretében bőven akad virgáznivalójuk. Az egyik legszebb ária a Timothy Bentch által énekelt No. 20-as volt, itt a két hegedű és a kontinuó összjátéka volt példaértékűnek mondható. Meg kell említenem még a Purcell Kórust, mely ragyogóan énekel, és rájuk nézni is jó: az egész együttesen tükröződik a csapatmunka öröme. A csapatkapitány, akinek a kedvéért mindenki tudása legjavát nyújtja (nem csupán most), Vashegyi György, aki Bach zenéjéből ezúttal nemcsak a passiót, hanem az örömöt, a melegséget és sokszínűséget is kiemelte. Felfogásában Bach János-passiója egy pillanatra sem "ült le", ám a gyors tempók ellenére sem maradt súlytalan.
Mesterházi Gábor
Zeneakadémia, március 6.
JJJJJ
film
Lemony Snicket - A balszerencse áradása Harry Potter kisöccse mellé tegyünk egy Angelina Jolie-szájú bakfist. Szüleiket hamvasszuk el rövid úton. Vegyünk egy Gonoszt, aki kapzsi, romlott, koszos, önelégült és hidegvérű. Utóbbi sminkjéért adjunk Oscar-díjat. Teremtsünk számítógép segítségével egy bármilyen mesei tájjal versenyző világot. Adjunk hozzá humort. És ráadásul tegyük bele mindazt, amit az animáció ma annyira hanyagol: a gyerekek félelmeit, csalódásait, frusztrációit. És a felnőttvilág értetlenkedését. Mert ezek a felnőttek néha tényleg teljesen vakok. Nem veszik észre, hogy a szomszéd bácsi titokban gyerekeket eszik. Pedig minden egybevág. Na és a postás? A napnál is világosabb, hogy varázsló. Ezer jele van annak.
A Lemony Snicket láttán a felnőtt mozinéző is gyerek lesz pár pillanatra. Ráadásul a történet folyamatosan és ironikusan reflektál a szirupos, idióta rajzfilmekre, vagyis a felnőtt én is jól szórakozik. Ráadásul Jim Carrey elemében érezheti magát, hisz a szokásos egy alak-sok karakter felosztást most végre több alak-több karakter felállásban játszhatja el, a kisdedek lelki egészségét és a kifejlett imágók szépérzékét ezáltal inkább építvén, mint rombolván. De Glenn Close is remekül retteg, és sorolhatnánk.
Egyszóval jó látni egy olyan gyerekfilmet, amelyben a 14 év alattiakat nem tekintik a mosogatógépek értelmi szintjén lévő fogyasztóknak, s amely ezáltal nem szórakoztatóipari hulladéklerakat, hanem minden ízében professzionális termék lesz.
- dercsényi -
A UIP-Duna Film bemutatója
JJJJ
