World music: az

Zene

alábbiakban súlyos mulatozásokról és szomorúságról fog szó esni, és egy óvatlan fordulattal az isten is elõkerül.

alábbiakban súlyos mulatozásokról és szomorúságról fog szó esni, és egy óvatlan fordulattal az isten is előkerül.

The Rough Guide To Irish Music. Az ír népzene a világzenei mozgalom alakulásá-tól függetlenül mint tisztességes kocsmazene hódít, már vagy negyven éve, mindenütt a világban. A falusi daloknak ezt a "városiasabb", gitárral, bendzsóval, harmonikával kísért formáját a Clancy Brothers és a Dubliners alapozta meg, és a Chieftains "fejlesztette" tovább a maga kifinomult és autonóm feldolgozásaival. Aztán jöttek az ilyen-olyan fúziók: a Poguesé a punkkal, Michael Flatleyé a táncos biznisszel, az Afro-Celt Sound Systemé Nyugat-Afrikával és a technóval, de hogy az ezredforduló után mi a pálya, az meg nem mondható. E Rough Guide-válogatás hallatán sem. Persze nem haragszom rá ezért, lényegében erre voltam felkészülve: az utóbbi tíz év versenyzői mintha semmi igazán fontossal nem rukkoltak volna ki. Tudjuk, hogy az Altan és a Lúnasa a legjobbak kö-zül való, meg azt is tud-juk, hogy aki nagyon bír-ja az ír muzsikát, annak nincs vesztenivalója, de aki nem bírja olyan nagyon, mint ahogy én sem, könnyen érezheti úgy, mintha már kétezerszer hallotta volna ezeket a számokat. (World Music Network/IndieGo, 2005) JJJJ

Fanfare Ciocarlia: Gili Garabdi. Ez a román rezesbanda pontosan tudja, mi minden kell ahhoz, hogy a "mulatós zene" ne csak koncerten, hanem lemezen is üssön. Hogy a Gili Garabdi előtt négy évig éheztette a híveit, az igazán a legkevesebb; amellett azonban nem mennék el szó nélkül, ahogy a védjegyeit, a falusi nyerseséget és a baromi tempót megőrizve kalandozott a dzsessz és a balkáni blues vagy éppen a filmzenék terepén. Megjárta Duke Ellington Karavánját, ahogy szippantott James Bondból és a macedón Esma Redzepovától is, közben meg jöhettek a sirbák, hórák, rumbák, két nótára beszállhatott a bolgár (énekes) Jony Iliev - ez a sok szín nem tűnt erőltetettnek egy pillanatra sem. Ez bizony mind a Pacsirta hangja, a világ legtermészetesebb módján, s hogy ne menjünk tovább: ellenállhatatlanul. (Asphalt Tango/Zenesegély, 2005) JJJJJ

Honeyball: Nélkülünk mire méz? Százhalombattáról eddig nem a honi könnyűzenei élet fellegvárai jutottak az eszünkbe, mint ahogy a ska sem tartozott a legnépszerűbb könnyűzenei irányzatok közé. De láss csodát, ezzel a kis hendikeppel együtt komoly ígéretet sejtet a Honeyball sorsa, elvégre tele van használható muzsikussal meg hangszerrel, disznó módon fiatalok, már-már betegesen jó a kedvük, tök profin elsajátították a ska nyelvezetét, és az első lemezüket olyan gyorsan eladták, hogy most újra kellett nyomni, megtoldva három bónusszal. Hogy ez a lemez hibátlan lenne, azt nem mondom, én például nem forszíroznám sem a punkos darálást, sem a szkreccselést, abban azonban biztos vagyok, hogy újra rügyező ska-színterünk innentől nem hagyhatja ki őket a buliból. Mint ahogy rádióműsort is kár lenne eszkábálni a Fuck A Duck és a Ganja Smugglin' nélkül. (CrossRoads Records, 2004) JJJJ

Madredeus: Faluas do Tejo. Tíz évvel ezelőtt kapásból a Madredeushoz fordultam, ha arra a bizonyos "portugál érzésre" volt szükségem. Úgy lehettem ezzel, mint a Wim Wenders. Aztán a kortárs fado-palettán újabb és újabb nevek tűntek fel, Mísia és Dulce Pontes és Mariza és Cristina Branco, ami ha nem is késztetett csábulásra, azért megosztotta a figyelmemet. De a Faluas do Tejo után, köszönöm szépen, megint béke van. Nekem megint csak a Madredeus kell. Talán őket is inspirálta, ahogy a hullámok felkor-bácsolódtak kicsit; koncerteztek szimfonikus zenekarral, belementek egy remix lemezbe is, és hát négy éven belül immár a harmadik albumukat jelentették meg. Melyhez fogható talán csak a '97-es O Paraiso volt, de könnyen lehet, hogy az sem. Nem arról van szó persze, hogy valami szokatlan mutatvánnyal álltak volna elő, mindössze az tűnik ki, hogy az egyik szám szebb, mint a másik, és hogy az isten sem tudja, mikor szorult úgy össze a szíve, mint most a O Cais Distante után. Pedig ő aztán elmondhatja: erre az angyali szomorúságra egyedül Teresa Salgueiro (hangja) képes, légies kísérőivel és az égieket is meg-ejtő ártatlanságával. (EMI, 2005) JJJJJ

Marton László Távolodó

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.