World music: az

Zene

alábbiakban súlyos mulatozásokról és szomorúságról fog szó esni, és egy óvatlan fordulattal az isten is elõkerül.

alábbiakban súlyos mulatozásokról és szomorúságról fog szó esni, és egy óvatlan fordulattal az isten is előkerül.

The Rough Guide To Irish Music. Az ír népzene a világzenei mozgalom alakulásá-tól függetlenül mint tisztességes kocsmazene hódít, már vagy negyven éve, mindenütt a világban. A falusi daloknak ezt a "városiasabb", gitárral, bendzsóval, harmonikával kísért formáját a Clancy Brothers és a Dubliners alapozta meg, és a Chieftains "fejlesztette" tovább a maga kifinomult és autonóm feldolgozásaival. Aztán jöttek az ilyen-olyan fúziók: a Poguesé a punkkal, Michael Flatleyé a táncos biznisszel, az Afro-Celt Sound Systemé Nyugat-Afrikával és a technóval, de hogy az ezredforduló után mi a pálya, az meg nem mondható. E Rough Guide-válogatás hallatán sem. Persze nem haragszom rá ezért, lényegében erre voltam felkészülve: az utóbbi tíz év versenyzői mintha semmi igazán fontossal nem rukkoltak volna ki. Tudjuk, hogy az Altan és a Lúnasa a legjobbak kö-zül való, meg azt is tud-juk, hogy aki nagyon bír-ja az ír muzsikát, annak nincs vesztenivalója, de aki nem bírja olyan nagyon, mint ahogy én sem, könnyen érezheti úgy, mintha már kétezerszer hallotta volna ezeket a számokat. (World Music Network/IndieGo, 2005) JJJJ

Fanfare Ciocarlia: Gili Garabdi. Ez a román rezesbanda pontosan tudja, mi minden kell ahhoz, hogy a "mulatós zene" ne csak koncerten, hanem lemezen is üssön. Hogy a Gili Garabdi előtt négy évig éheztette a híveit, az igazán a legkevesebb; amellett azonban nem mennék el szó nélkül, ahogy a védjegyeit, a falusi nyerseséget és a baromi tempót megőrizve kalandozott a dzsessz és a balkáni blues vagy éppen a filmzenék terepén. Megjárta Duke Ellington Karavánját, ahogy szippantott James Bondból és a macedón Esma Redzepovától is, közben meg jöhettek a sirbák, hórák, rumbák, két nótára beszállhatott a bolgár (énekes) Jony Iliev - ez a sok szín nem tűnt erőltetettnek egy pillanatra sem. Ez bizony mind a Pacsirta hangja, a világ legtermészetesebb módján, s hogy ne menjünk tovább: ellenállhatatlanul. (Asphalt Tango/Zenesegély, 2005) JJJJJ

Honeyball: Nélkülünk mire méz? Százhalombattáról eddig nem a honi könnyűzenei élet fellegvárai jutottak az eszünkbe, mint ahogy a ska sem tartozott a legnépszerűbb könnyűzenei irányzatok közé. De láss csodát, ezzel a kis hendikeppel együtt komoly ígéretet sejtet a Honeyball sorsa, elvégre tele van használható muzsikussal meg hangszerrel, disznó módon fiatalok, már-már betegesen jó a kedvük, tök profin elsajátították a ska nyelvezetét, és az első lemezüket olyan gyorsan eladták, hogy most újra kellett nyomni, megtoldva három bónusszal. Hogy ez a lemez hibátlan lenne, azt nem mondom, én például nem forszíroznám sem a punkos darálást, sem a szkreccselést, abban azonban biztos vagyok, hogy újra rügyező ska-színterünk innentől nem hagyhatja ki őket a buliból. Mint ahogy rádióműsort is kár lenne eszkábálni a Fuck A Duck és a Ganja Smugglin' nélkül. (CrossRoads Records, 2004) JJJJ

Madredeus: Faluas do Tejo. Tíz évvel ezelőtt kapásból a Madredeushoz fordultam, ha arra a bizonyos "portugál érzésre" volt szükségem. Úgy lehettem ezzel, mint a Wim Wenders. Aztán a kortárs fado-palettán újabb és újabb nevek tűntek fel, Mísia és Dulce Pontes és Mariza és Cristina Branco, ami ha nem is késztetett csábulásra, azért megosztotta a figyelmemet. De a Faluas do Tejo után, köszönöm szépen, megint béke van. Nekem megint csak a Madredeus kell. Talán őket is inspirálta, ahogy a hullámok felkor-bácsolódtak kicsit; koncerteztek szimfonikus zenekarral, belementek egy remix lemezbe is, és hát négy éven belül immár a harmadik albumukat jelentették meg. Melyhez fogható talán csak a '97-es O Paraiso volt, de könnyen lehet, hogy az sem. Nem arról van szó persze, hogy valami szokatlan mutatvánnyal álltak volna elő, mindössze az tűnik ki, hogy az egyik szám szebb, mint a másik, és hogy az isten sem tudja, mikor szorult úgy össze a szíve, mint most a O Cais Distante után. Pedig ő aztán elmondhatja: erre az angyali szomorúságra egyedül Teresa Salgueiro (hangja) képes, légies kísérőivel és az égieket is meg-ejtő ártatlanságával. (EMI, 2005) JJJJJ

Marton László Távolodó

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.