Zene

A frankfurti születésű Uwe Schmidt az elektronikus tánczene történetének egyik legsúlyosabb névhalmozója - legalább hatvanöt álcáját ismerjük, ám mind közül a Senor Coconut a legismertebb.

Egy valamirevaló zenekar nem utolsósorban a barátságról is szól. Ha a tagok egy hullámhosszon vannak emberileg, akkor ez további kreatív energiakisüléseket eredményezhet.

Horrorra fogékony szívünk voltaképp kedvvel gyönyörködött volna abban a súlyos, éjszínű felhőben, amely Bécs harmadik kerületének éppen azt a kirívóan csúf szegletét koronázta, ahol a lerobbant Arena görnyedezik, csakhogy az egynapos minifesztivál szabadtéri rendezvény volt, így inkább szorongani kellett, hogy vajon mit kezdünk majd magunkkal az egyre függönyszerűbb esőben.

Nem az életműnek, de a kiállításnak mindenképpen leglátványosabb darabja a fekete falú tükörlabirintus, mely az embert a szó szoros értelmében rákényszeríti: élje át és expressis verbis szembesüljön az Orosz Istvánt pályája során talán leginkább foglalkoztató kérdéssel, miszerint hol képződik meg a látvány, s hol annak jelentése (már ha van), s miképpen eshet egybe eme kettő, vagyis a jelenség és lényeg.

Nyolc kis kritika

Nem ritka madár a magyar filmgyártásban az olyan próbálkozás, amit jobb híján "nemzedéki-közérzetinek" nevezhetünk.

Az ember türelmes, van, hogy évekig, tán egy évtizedig is várakozik példának okáért arra, hogy végre valami értelmes és jól megszólaló produkciót lásson a Sziget ún. Nagyszínpadán.

Csak a csökött zenei puristák - akik még az operát is csukott szemmel hallgatják - vélik úgy, hogy egy hangversenyen semmi jelentősége az úgynevezett külsőségeknek, a művészek ruhájának, frizurájának, a fellépők pódiumviselkedésének.

Nyolc kis kritika

A Sziget egyik legnagyobb, Iggy Pop fellépésével összemérhető durranása az orosz energiarobbanás koncertje volt.

Két afrikai zenész, az egyikük belülről kifelé, a másikuk éppen fordítva: kintről befelé építkezve jutott el a csúcsra. Két generáció: az egyik most lett 41, a másik a 73. évében jár. Igazából csak annyi köti őket össze, hogy augusztus 11-én egy napon, egymást követően léptek fel a Sziget Világzenei Nagyszínpadán.

Van Joni Mitchellnek egy szá-ma - mellesleg a kedvenc Joni Mitchell-számom -, nem nagyon régi, csak harmincéves, '76-ból, ez nyitja a Hejira című albumát, az elsőt, amit Jaco Pastorius briliáns basszusjátékára épített: Coyote.

A Dóm téri színpadon ezen az ünnepies estén mindegyre éjszín lebernyegekbe bújtatott rémalakok sertepertéltek.

Dan Perjovschi vicces-mérges, szatirikus-dévaj rajzainak egyikén a Szépművészeti Múzeum homlokzata, vele szemben pedig - természetesen - a Műcsarnoké látható.