Tagadhatatlan, meglepő béketűrésünk jelentős részben az érdemdús szereplőgárdának volt köszönhető. No, nem mintha a főszereplők vokális teljesítménye kikezdhetetlennek bizonyult volna ezen az estén, a száz hős csatán küzdött művészek ugyanis jószerével mindahányan többé-kevésbé fáradtnak és sérülékenynek tűntek. Mégis, a helyenként feszengő vagy éppen dallamívet tévesztő Kiss B. Attila hosszú évek óta (közel) eszményi Bánk bán: egyénisége ezúttal sem nélkülözte a nagyság jegyeit, s érzelemkitörései, heves kifakadásai most is letaglózó erővel bírtak. A toronymagasból előadott ízléses "Hazám, hazám" után förgeteges tapsot kasszírozott, s igencsak szükség volt Marton Éva monumentális Gertrudis-alakítására, hogy végképp föl ne billenjen az előadás kényes egyensúlya. Marton Éva hajdan világbíró szopránja ugyan - fájdalom! - már a múlté, ám fejedelemasszonyi tartása és személyiségének zabolázhatatlan varázsa szemernyit sem csorbult. Egy-egy uralkodói gesztusa, haragosan fölütött feje, vérfagylaló tekintetének megsemmisítő villámcsapása, s egész hasonlíthatatlan operai díva lénye okvetlenül emlékezetesebb marad, mint vokális elerőtlenedésének mostani, részben bízvást múló tünetei. Az ártatlanul bűnös Melinda szerepében Tokody Ilona lépett elénk, operaénekesi delelőjén immáron ugyancsak túljutva, ám változhatatlan leányos bájjal. Lírai alakítása, amelyet némiképp átszínezett (a nézőtérről is jól érzékelhető) viszolygása a Tisza-parti jelenetben vele megmászni kényszerített hideglelős magasságtól, fölöttébb meggyőző, sőt mi több, szép volt. Szép volt, még nyilvánvaló botlásaival s eltagadhatatlan modorosságaival együtt is. A kisebb szerepek közül Sólyom-Nagy Sándor rutinosan békétlen Petur bánját, Bede-Fazekas Csaba letisztult öreg Tiborcát s Kovácsházi István folyvást üzekedni vágyó, izgága Ottóját említhetjük a folttalan alakításoknak kijáró tisztelet hangján.
Az előadás karmesterére, a szegedi szimfonikusokat vezénylő Kesselyák Gergelyre a szokottnál is nagyobb feladat hárult, hiszen az időjárás igencsak próbára tette a Bánk bán ez alkalomra összeverbuvált társulatát. A viharossá erősödő szél meg a színpadot és nézőteret egyaránt bevilágító villámfény részint persze gazdagította is a produkciót: "künn az orkán" énekelte második felvonásbeli áriájában Bánk, s ez a félmondat éppúgy hátborzongató módon ült, mint a Gertrudis megölése után világgá recitált "az ég mindjárt rám szakad" - fordulat. Csakhogy a mégoly hatásos, és egy kőszínház falai között reprodukálhatatlan természeti jelenségek komolyan megnehezítették a nagy együttes összetartását, s Kesselyák dirigensi teljesítményét aligha érheti méltóbb dicséret, mint az, hogy az előadás a leghevesebb széllökések közepette is csupán röpke pillanatokra csúszott szét. A magándalok figyelmes kísérete, s az együttemes részek (hogy az Erkel korabeli terminológiát idézzük) sikerült levezénylése kiváltotta föltétel nélküli elismerésünket, aminthogy a zenekar és az énekkar produkciója is (leszámítva a férfikarból kihallatszódó egy-két kocsikenőcs zamatú hangot) elégültséget váltott ki mindnyájunkból. S habár Bánk bán éppenséggel az ellenkezőjére kért bennünket ("Ne tapsolj, hazám!"), az előadás végeztével mi csak azért is kitartóan összeverdestük tenyerünket.
Augusztus 20., Szegedi Szabadtéri Játékok
