Domenico Scarlatti (1685-1757) nem kevesebb mint 555, különféle kalandos módon fennmaradt csembalószonátájából 15-öt játszik modern zongorán Schiff András ezen az eredetileg 1989-ben készült felvételen, mely most olcsón újból kapható. A szerzõ mûvei 1738-as kiadásában ezt írta bevezetõként: "Ne keresd e kompozíciókban a mély szándékot, inkább a mûvészet szellemes tréfáját..." És mi mégis keressük, és meg is találjuk, ráadásul mindkettõt, hiszen a szó legjobb értelmében vett vicc és mélyenszántás nemhogy elválik, de összeölelkezik ezekben a rövid remekekben. Scarlatti életérõl nem sokat tudunk, annyi bizonyos, hogy e mûveit Maria Barbara portugál infánsnõnek (a késõbbi spanyol királynõnek) írta pedagógiai szándékkal. Scarlatti fiktív, megköltött életérõl pedig legjobb, ha elolvassuk Alejo Carpentier sajnálatosan elfelejtett csodálatos kisregényét: Barokk zene, Magvetõ, 1977. Gyakorlatokról van szó, de hajmeresztõ nehézségüket jellemzi, hogy Clara Schumann állítólag leesett egyszer a zongoraszékrõl, amikor az egyik kézkeresztezéses szakaszt próbálgatta. Szóval a romantika fedezte fel, és Schiff ekként is közeledik a darabokhoz. Sok az álmodozás, az elomlás, a pasztelles kolorit, a kontúrtalan rajz ebben az elõadásában. Ez persze csak néha hátrány, olykor egyenesen elõny. Az e-moll Andante egészen Chopinre emlékeztetõ kromatikában fürdik, a billentés vattapuha: sok forró macska játszik itt egy holdfényben ázó kertben. Ám a humort és a tüzet már hiányoljuk, melyek oly felülmúlhatatlanná tették Horowitz régi Scarlatti-lemezét.
- csonta -
Universal/Decca - The Originals, 2006
**** és fél
GERSHOM SCHOLEM: A KABBALA MISZTIKÁJA "Vallási értelemben, ami az isteni megnyilvánuláson és a szentírások elfogadásán nyugszik, kétségtelenül lényeges szerepet játszanak a szent szövegekben megnyilvánuló effajta megnyilvánulások tulajdonképpeni jellegére vonatkozó kérdések. Sõt még többre is: ezek a kérdések különösen nyomatékkal bírnak krízisidõszakokban - és a misztika mint történelmi jelenség produktuma a krízisnek. A misztikusok olyan emberek, akik belsõ tapasztalatuk közremûködésével feltárják az értelem új rétegeit saját hagyományos vallásukban. Amennyiben ez a fajta tapasztalat nem elégséges ahhoz, hogy áttörje vallásuk hagyományos irányításának keretét, úgy elkerülhetetlenül felmerül annak kérdése, hogyan képesek hagyományosan szent szövegeikben rátalálni a viszszatükrözõdésre vagy elõre látni saját tapasztalataikat; ezenkívül felmerülhet egy ettõl nem kevésbé fontos kérdés, hogyan lehet a dolgokról alkotott véleményük összhangban azzal, melyet saját hagyományuk fogadott el."
Ha egy könyv fordítóját elütné egy autó, és egy évig nem múló sokkhatás alatt lenne kénytelen elvégezni munkáját határidõre, minek folytán a racionális szaktudományos nyelvezettel megírt tanulmány szövege egy misztikus élmény homályába burkolózna elõtte, és a derék fordító ennek megfelelõen a transzgrammatikus "nyelveken szólás" valamennyi jelét otthagyná a mûvön (lásd a fenti kiragadott, de tetszés szerint sokszorozható idézetet), akkor az illetõt mint a fordításirodalom különleges, parapszichológiai esetét tarthatnánk számon, és az "akut nyelvzavar" címkét ragasztanánk rá diagnózisként. Mivel azonban az illetõ szemlátomást nem tud se magyarul, se németül, mégis ráveti magát a kiváló Gershom Scholem alapvetõ tanulmányára és minden mondatát értelmetlenné és élvezhetetlenné gyalázza, és ebben lektorai és kiadója tettestársak, csakis a szerzõ és a magyar olvasó elleni, üzletszerûen elkövetett merényletrõl beszélhetünk.
- halasi -
Fordította: Ladányi Loránd, Hermit Kiadó, é. n., 237 oldal, 3100 Ft
PUCCINI: BOHÉMÉLET Mirella Freni 27 éves volt, amikor a milánói Scalában Herbert von Karajan vezényletével elénekelte Mimi szerepét, és csak kettõvel több, amikor 1965-ben a Franco Zeffirelli rendezte elõadást filmre vették. Tökéletes énekesnõ, akinek már nincs hová fejlõdnie, hangjának bensõséges szépsége, színgazdagsága, plaszticitása és érzéki teltsége vitathatatlan csodálatunk tárgya. Partnere, Gianni Raimondi - Rodolphe szerepében - jó benyomást kelt, de nem az a tenor, aki magával tud ragadni. Rolando Panerai mint Marcel a "régi nagy iskola" tagja, abból az idõbõl, amikor a baritonistáknak még korlátlan vivõerejük volt. Ivo Vinco (Colline) szintén a kihalásra ítélt "bölények" egyike, noha a kabátáriával ezt kevéssé van módjában bizonyítani. Gianni Maffeo (Schaunard) és Adriana Martino (Musette) sem maradnak el kvalitásban a megkívánt színvonaltól. A többi: néma csend. Zeffirelli rendezése legalább muzeális érték lenne, ha az eredeti Scala-produkciót látnánk élõ elõadásban. A mûteremfelvételen, premier plánban viszont az enyv szagát is érezni lehetne, ha szagosfilm volna. Mûhó, mûélet, mûbohémek, affektált playbackkel terhelve. Kis hibás beállítások is akadnak: a Momus kávéház jelenetében az egyik fontos pillanatot elrontja a takarás - úgy látszik, nem volt mód újra fölvenni. Gyermekcipõben járt az ipar. Bánatosan mondok ilyet: ezt a DVD-t hallgatni kell.
- káté -
Deutsche Grammophon-Universal, 2006
Zenei érték: *****
A testõr Vakegér 2 hívja Vakegér 3-at! - már hónapok óta húzzuk egyetlen árva titkosügynök nélkül, ideje volt, hogy bejelentkezzen valaki a washingtoni elhárítók közül. A hollywoodi tornasorból ezúttal a közvetlenül Harrison Ford és Clint Eastwood után domborító Michael Douglas teljesíti hazafias kötelességét, s hangolódik rá a Secret Service frekvenciájára. Az elnök leghûbb védelmezõjeként õ vigyázza Amerika álmát, melyet nem akármilyen veszély fenyeget: belsõ erõk bomlasztják a szolgálat makulátlan gépezetét, hogy a gyanút hõsünkre terelve törjenek az elnök életére. Hiába kattognak gõzerõvel a Fehér Ház alagsori hazugságvizsgálói, az igazi terroristát csak nem sikerül kiszûrni, persze jól is néznénk ki, ha egy gondatlan statiszta már a harmincadik percben kikotyogná az igazságot. Addig is a First Lady hálószobájába is bejáratos szuperügynökön a sor, hogy mint fõ gyanúsított tisztázza a nevét, s a fél ügynökséggel a nyomában levadássza a nemzet árulóit. Mûködésbe lép tehát a rendszer, és ebben, mármint az apparátus mûködésének szimulálásában az amerikai iskolánál nincs is jobb e földtekén. Akárhol is járunk, idõzzünk légiirányító központban, a vízmûveknél vagy a CIA termeiben, gyakorlatilag már a géptermek egzotikus zûrzavara, az eligazítások pattogó parancsszavai és az ilyen-olyan briefingek katonás szertartása kitesznek egy komplett mozit. A tisztesség kedvéért persze a sztárok is teljesítenek: Douglas futólépésben intézkedik, Basinger aggódva néz, a fiatalabb Sutherland pedig parancsszavakat bömböl és hivatali füldugóját piszkálgatja.
- köves -
Az InterCom bemutatója
**+fél
Marinov Iván-Dezsõ András-Pál Attila: Legendavadászat Azoknak, akik - e sorok írójához hasonlón - mind ez ideig bekajálták ama tudománytalan tételt, miszerint agykapacitásunknak mindössze tíz százalékát használjuk, feltétlenül javallott a fiatal zsurnalisztatriász kötete. A válogatás jó pár tucat urbánus mítoszt cáfol hozzáértõ elmék megszólaltatásával. (A nyomtatásba be nem fért tanulmányok a szerzõk honlapján tekinthetõk meg: www.urbanlegends.hu.) Ilyenek a Köztársaság tér alatti pincebörtönnek, illetve a WTC-ikertornyok Moszad általi felrobbantásának az ultrajobbos mondavilág tárgykörébe sorolható esetei, amely rémhírek igazán jó hatásfokkal csak egy belterjes szubkultúrában tudtak fertõzni. Ám ennél sokkal izgalmasabbak az olyan tévhitek, amelyekhez korántsem szükséges butának és/vagy elõítéletesnek lenni, hogy készpénznek vegyük õket. Ki gondolná, hogy a hihetõnek tûnõ kijelentés, miszerint az eszkimóknak több mint kétszáz szavuk van a hóra, nem több nyelvészeti blõdlinél? Valószínûleg azt is kevesen tudják, hogy mi, magyarok rég nem vagyunk tizenötmilliónyian, a tényleges szám jóval kevesebb. Summázatként bizonnyal elmondható, hogy fenti összeállítás alapján az átlagember kritikai attitûdjére vonatkozóan leszûrhetõ következtetés nemigen hízelgõ. Stanley Milgram 1970-es években végzett kísérlete arról tanúskodik, hogy az emberek jórészt konformisták. Végrehajtják a felsõbb tekintély kiadta parancsot, még ha aszerint villanyárammal is kell halálra sújtani embertársukat. Nyilván enyhébb morális konklúzióval, de a végkövetkeztetés itt szintén hasonló. Amennyiben hitelesnek tartott személytõl érkezik a fals információ, a legtöbben közülünk mindenféle utánajárás nélkül elhiszik, továbbadják. A kötetet zárásként egy pár oldalas legendakategorizáló minilexikon teszi áttekinthetõbbé.
PLT
HVG Kiadó, 2006, 344 oldal, 3200 Ft
****
RUBICON 2006/7. Különösen szigorú témák a történeti periodika legfrissebb számában: már a képanyag is elborzaszthatja a galamblelkû olvasót, ugyanakkor tudjuk, hogy a történelmi horror komoly érdeklõdést vált ki a befogadók egy másik, specifikus rétegébõl. Mezey Barna Kínzás, kínszenvedés, kivégzés címû dolgozata nem csupán bemutatja a rafinált emberi fantázia által kiötlött s buzgón alkalmazott kínzóeszközöket, tortúrákat és kivégzési módokat, de értelmezni is próbálja, miért is volt oly fontos és kitüntetett szerepe a középkori-kora újkori világban a szenvedésnek és fájdalmas halálnak, s miként változott a szenvedés és a büntetés megannyi módozata egyben tanulságokkal teli színházzá. Az illusztrációként bemutatott kínzókörte, tüskés nyúl, spanyolszék, -csizma, -létra, -gallér (a hispánok nevezéktani felülreprezentáltságához azért a világszerte ismert inkvizíciójuk is hozzájárulhatott), hüvelykszorító, júdásmérleg, hússzaggató vas láttán szinte már hálát is adnánk a civilizáció elõrehaladta miatt. Azután vissza is szívhatjuk, mert a következõ megrázó tanulmány (szerzõ: Németh István) a németországi terrorbombázásokat tárgyalja. A második világháború alatt s a közvetlenül utána tudatosan legyilkolt német polgárok sorsa hosszú ideig tabu volt; mostanában teszik csak fel a kérdést, vajon mi értelme volt pincékben megsütni, megfullasztani, égõ fáklyaként elhamvasztani több százezer német civilt (nõket, gyerekeket, öregeket), vagy milyen gyakorlati haszna volt a háború megnyerése szempontjából annak, hogy a szövetségesek akkor bírtak mindent felemésztõ tûzvihart elõállítani, amikor csak akartak. Ha van barbár hadviselés, akkor ez az - s néha az is csak balga remény, hogy a tisztelt hadviselõ felek többé nem követik az egyszer már "bevált" módszertant.
- minek -
80 oldal, 545 Ft
*****
Lawrence Block: A betörõ, aki szeretett Kiplinget idézni A hetvenes évekre a bûn-regény nyilvánvaló válságba került, az igényesebbek érezték, hogy már nem lehet a régi módon írni. Az 1938-as születésû Block, noha Matt Scudder-sorozatával még a régi vágású, a Chandler és Ross McDonald által a tökélyig vitt "hard boiled" krimi folytatója, ezzel párhuzamosan új, parodisztikus sorozatba kezdett. Dramaturgiai megoldása szellemes és gyakorlatilag a végtelenségig folytatható - azaz a legkívánatosabb krimiszerzõi - megoldást kínál: a fõhõs, Bernie Rhodenbarr betörõ, ámde békés, erõszakmentes munkája közben folyvást gyilkosságokba keveredik, és így a regények folyamán kénytelen magándetektívvé változni, hogy kinyomozva a valódi gyilkost, elhárítsa fejérõl a gyanút. Persze a rendõrséggel is kénytelen együttmûködni, ebben vidám partnere a korrupt Ray Kirschmann, "a legjobb zsaru, akit az ember pénzért csak kaphat". Látható, Block az olvasó morális érzékét fenyegeti, és mintha olvasta volna Schopenhauert, aki szerint csak a legalitás kényszeríthetõ ki, a moralitás nem. Ám a Bernie-kötetekben megfordul az irány: a szellemes betörõ kétségtelenül illegálisan cselekszik, ám moralitása kikezdhetetlen, és az olvasó a nagyobb bûn (gyilkosság) leleplezése kedvéért megbocsátja a kisebbet, a betörést. És lenyelhetõ ekkor Ray, a rendõr morálja is, aki ugyan bundát lopat Bernie-vel a felesége számára, ám a gyilkosság leleplezésénél nem ismer pardont. A maga mûfajában remek darab mindegyik Bernie-regény.
- banza -
Fordította Varga Bálint, Agave könyvek, 2006, 187 oldal, 2280 Ft
*****
Miami Vice A névazonosságon kívül Michael Mann filmjének vajmi kevés köze van a Don Johnson rikító zakóival fémjelzett tévésorozathoz, hacsak az nem, hogy ezúttal is kettõ, az eredeti párossal bõrszínileg passzentos nyomozó teszi a dolgát az adott közigazgatási határon belül. És persze a Miami-táblán túl is, mert a kolorlokálban igen erõs rendezõ hamar hûtlen lesz a címadó városhoz, s neonfényes éjszakáit a dél-amerikai drogtermelõ piacok napsütötte helyszíneire és Kuba mojitobárjaira cseréli. A tévésorozat és a mozifilm kapcsolatát erõsíti viszont, hogy a sztorit mintha valahonnan a széria középmezõnyébõl sikerült volna kihalászni egy nem túl kreatív stábértekezleten. Ugyanitt dõlhetett el az is, hogy a szükséges pluszt hõseink ruhatárából és a nagybani drogárusok tárgyalási szokásaiból fogja meríteni a produkció, mely mindezen nyalánkság mellett természetesen Mann valamennyi jól ismert manírját is felvonultatja. Valami határozottan azt súgja, hogy a jó nevû direktor (akit azért kéne szeretnünk, mert elsõként neki sikerült az a logisztikai bravúr, hogy egy asztalhoz ültesse De Nirót és Pacinót) nagyobb beruházásra készül a dél-amerikai (netán a kubai) ingatlan-piacon, s tulajdonképpen ehhez végzett elõtanulmányt filmkészítés ürügyén...
Summa summarum ez egy tisztességgel összerakott akció-útifilm, mely a rendezõre jellemzõ westernhõsethoszt és utcai tûzharcokat vegyíti sikeresen a Bacardi-reklámok luxusromantikájával.
- köves -
A UIP-Duna Film bemutatója
***
