A 2013-ban alakult Galaxisok nagyobb léptékű vállalkozás, már csak azért is, mert Szabó végleg kikötött a magyar nyelvű dalok komponálásánál, s milyen jól tette! Sorra megjelenő, a jól megírt, szellemes szövegeket fülbemászó dalok szövetébe rejtő lemezei (Kapuzárási piknik, 2013; A legszebb éveink, 2015) meg a sikeres koncertek lassan őt is a karizmatikus szerző-előadóknak kijáró magasságokba emelik; vannak, akik egyenesen Cseh Tamással meg Lovasival emlegetik egy napon, bár ő inkább Cohenre vagy a Clientelére szokott hivatkozni.
A mostani, harmadik nagylemez, a Focipályákon sétálsz át éjszaka kellemesen változatos album. A korábbinál jóval vastagabb hangzás megbízhatóan idézi saját hivatkozási pontjukat, a hatvanas éveket, egyúttal azt is, hogy az utolsó három évtized angolszász típusú gitárzenéi visszanyúlnak a hatvanas-hetvenes évek hagyományához. De most van benne egy határozott posztpunk íz, a shoegaze/dreampop zengetés pedig talán több is, mint korábban. A szövegek is gördülékenyek, bennük van az a csöppnyi keserűség, túlfeszített önreflexió, ami érdekessé teszi őket. Kérdés persze, hogy ez a keserédes szembenézés, a fogyó iróniával keretezett dezillúzió leköti-e végig a befogadót, de a jól kitalált előadásmód, a dalok ügyes szerkesztése, a nyakunkba zúdított melódiák és Günsberger Ákos hol zúgó, hol csilingelő gitártémái nemcsak megkapóak, de képesek magukkal ragadni. Szabó szövegeiben tényleg van annyi csavar, hogy érdemes legyen kinyitni a fület, és meghallani, ami egyedül rá jellemző. Talán éppen a mindent tromfoló, végül a komor témákat is legyőző életörömöt – például az Éjfél című számban –, amit neki is csak addig hiszünk el, amíg le nem jár a lemez.
Szerzői kiadás, 2017
