Zene

Társadalomtudósoknak való feladat volna felgöngyölíteni, hogy vajon mi is lehet a valódi oka annak, hogy 2008-ban, írd és mondd, negyvenezer ember zsúfolódott össze az Iron Maiden miatt a Sziget nulladik napján a Nagyszínpad előtt - és ez az egészen elképesztő lelkesedés persze nem csupán magyar jelenség, a Somewhere Back In Time turné az egész világon a szigeteshez hasonló, brutális nézőszámokkal zajlik idén február óta. És szó sem volt arról, hogy szimpla hetijegyes bámészkodók töltötték volna meg a teret: a HÉV-megállótól a sziget gyomráig körülbelül minden második ember Maiden-pólóban feszített, a Number Of The Beast refrénjét pedig mellettünk, azaz bőven a keverőpult mögötti sávban is (odáig voltunk csak képesek előrefurakodni húsz perccel a kezdés előtt a párolgó tömegben) lelkesen üvöltözte minden kedves fahangú nézőpéldány.

A péntek volt a sziget punknapja, mégsem láttam egyetlen olyan arcot sem, amilyet korábban el tudtam volna képzelni egy Sex Pistols-koncerten. Még a pár hónappal ezelőtt az A38-on játszó UK Subsra is több fura arc gyűlt össze, pedig az is kőkemény nosztalgiabuli volt, itt biztos kamuflálódtak a fák között, vagy szigorúan csak az URH alatt szivárogtak be a helyszínre, hogy aztán gyorsan el is foglalják az első sorokat a Die €rzte - Sex Pistols kettős koncertje alatt. Egyetlenegy lila hajkoronával találkoztam kora délután, az is inkább joviális volt, mint polgárpukkasztó. A Die €rzte nagy kedvenc, de nem voltam képes rávenni magam, hogy kikászálódjak a színpad mögül hatodjára megnézni őket (az asztaltársaság fintorog, hiába próbálom bizonygatni, hogy a vége felé játszott Schrei Nach Liebe zseniális szám), a Sex Pistolst viszont muszáj.

Szegény Róisín Murphynek eddig nem volt sok sikere a magyarországi fellépéseivel: első, szólóban (egészen pontosan diszkrét kis zenekarral) adott koncertjét alig lehetett hallani a más célokra azért még használható Műcsarnok szörnyű akusztikája miatt, a tavalyi, Millenárisra meghirdetett fellépése meg egy sajnálatos baleset, a gitáros csuklótörése miatt maradt el (amúgy a mostani koncertből is kiderült: nem mindig veszélytelen Murphy kisasszony zenészének lenni).

Szent isten, min mehet keresztül egy képregényhős, ha döntenie kell szörnyszülött státusza és embersége között. A pszichiátriai szakrendelések zsúfolásig vannak szuperhősökkel, a legutóbb például egy denevérjelmezes került sorra, de úgy tudni, távozott a rendelőablakon. E nehéz, identitászavaros időkben kifejezetten üdítő egy önmagával elégedett képlegény, s bár Hellboyt is megkísértik néha a hovatartozás dilemmái, nincs az a bizonytalanság, amit néhány karton hideg sör ne enyhítene.

Kedvencem az erős hazai fogalmazás, miszerint "pokolba a történettel, mert tőle nem lehet látni a filmet". Megpróbáltam én ezt már lefordítani, s valami olyan sült ki belőle, hogy ha nagyon el akarjuk mesélni a történetünket, az eredmény érdekében hajlamosak leszünk a történetmesélés rég bevált, mondhatni ősi (a Lumiére testvérek, Ádám és Éva előtti) metódusaihoz nyúlni, ahelyett, hogy a képek erejére hagyatkoznánk. S a szerencsétlen képek "illusztrációs segéderővé" deklasszálódnak. Míg ha nincsen történetünk, akkor nincsen is mitől zavartatni magunkat, felmutathatjuk a világnak a pőre celluloidot (felteszem, enmagunkat - bár lehet, hogy túl rosszhiszemű vagyok). S ha ennek kapcsán a megszólaláshoz feltétlenül szükséges önbizalmat méricskéljük, nem szívesen fogadnék arra, hogy mihez is kell nagyobb bátorság, megmutatni magunkat, vagy elmesélni a történetünket (utóbbi esetben mindenféle adaptáció csak annyit tesz, hogy kirakunk még pár akadályt a pályára).

A nyolcvanas évek elején a New York-i művészéletbe berobbanó graffitiművészek közül Haring a legismertebb, a második helyezett a kábítószer-túladagolásban, huszonnyolc éves korában elhunyt Jean-Michel Basquiat, de kinek mond bármit Rammelzee (ma rapper és hip-hopzenész), Tony Shafrazi (ma galerista) vagy (a manapság szürrealista ócskaságokat festő) Kenny Scharf neve? Kétségtelen, hogy Haring mindent megtett az ismertségért; az 1986-ban megnyitott és a Keith Haring Alapítvány által most is gőzerővel üzemeltetett Pop Shopban Haring-motívumokkal díszített tárgyak tömegéhez lehet olcsón hozzájutni. Pólók, cipők, ruhák, kitűzők, sapkák, poszterek, noteszek, képeslapok, naptárak, órák, esernyők, csoki- és teásdobozok, cukorkatartók, plüssállatok, dominók, kirakósok, kifestőkönyvek, kerámiavázák, párnák, asztalok, székek - akár egy komplett lakás berendezhető belőlük. (Az alapítvány a befolyó összeget a 31 éves korában AIDS-ben meghalt művész kívánságának megfelelően a betegséggel kapcsolatos felvilágosító programok támogatására, illetve Haring művészetének propagálására költi.)

Valamikor az utolsó fázisban változhatott meg a darab címe: Ribillió Rómában lett a Dundo Marojéból. És valószínűleg ugyanebben az utolsó fázisban kerültek bele azok az ötletek is, amelyeket a Dundo Maroje tán nem viselt volna el pirulás nélkül. Valamint az is ekkortájt dőlhetett el, hogy elmarad a legutolsó fázis - az ötletek meg- és kirostálása, minek következtében elviselhető időtartamra, mondjuk, nettó három óra alá rövidült volna az előadás.

Egyeseknek akkor esett le a rendszerváltás, amikor a világpremierrel egy időben kezdte játszani a Szikra az új James Bondot (A magányos ügynök), másoknak ehhez feljebb kellett mennie a körúton. A Művésznél már azoknak is gyanússá válhatott a dolog, akik kommerszre nem ültek be: az Oktogonnál egy amerikai fiatalembert ünnepelt az értő közönség - Hal Hartley volt ő, az amerikai független film nagy reménysége.

Nem, a novelláskötet címadó kisrealista történetében nem tud repülni a nagyapó, de nem azért, mintha az abszurditásnak nem lenne helye a szerző világában; akad ugyanis itt groteszk éppúgy, mint víg anekdota vagy "mágikus realista" dramolett. Épp csak egyvalami hibádzik: a Nagy Koppány Zsolt-i világ.

Ilyen se volt még, hogy épp Hollywoodból jöjjön a figyelmeztetés: jubilál egy klasszikusunk. Persze mi más is lehetne a dolga egy klasszikusnak, mint hogy rendszeres időközönként jubiláljon, de ennél is lényegesebb, hogy George Clooney újraforgatta az idén 25 éves Régi idők fociját.

Tavaly Adam Dutkiewitz gitáros gerincproblémái miatt elmaradt a Killswitch Engage, idén viszont pótoltak, ráadásul úgy, hogy a tinédzser metalcore-osok másik kedvencét, az As I Lay Dyingot is elhozták magukkal. Ez persze csak azoknak okozott különösebb katarzist, akik unják az Unearth-lemezeiket, és valami olyasmit akarnak hallgatni kicsit rosszabb minőségben, heréltebb énektémákkal és egy olyan dobossal, aki hiába pörgeti propellerként a haját játék közben, soha az életben nem lesz olyan pofátlanul ízes ütős, mint az Unearthből mostanra már kiebrudalt Mike Justian.

Történetünk viszszanyúlik a messzi múltba, amikor úgy esett, hogy a távoli India egyik mesebeli szektája (némi reszelgetések után Indiana Jones ügyeiben játszanak vissza) 1965-ben soros emberáldozatára készül, azt kell kibelezni, akin a csodálatos gyűrű van. A kitűnő Richard Laster Help! c.

A 2006-os Mozart-évben, amikor mellesleg az ünnepelt szerző mind a 22 színpadi műve szcenírozva került színre a Salzburgi Ünnepi Játékokon, hét szólóénekes és a Daniel Harding vezényelte Bécsi Filharmonikusok részvételével tartották meg a gálakoncertet. Nagy erénye, hogy mentes a nagyképűségtől, a megalomániától és a körülményeskedéstől.

"Zgemba a körmével lekaparja az emberi agyat a zsírospogácsáról. Jobb kézzel tép belőle, és a szájába teszi" - így szól Faruk Sehic egyik fejezetkezdő mondata.