Zene

Sasu Ripatti az elmúlt tizenöt év legismertebb és legfontosabb finn elektronikus zenésze. Rengeteg álneve van: Vladislav Delayként meghatározó albumokat írt a minimal, a glitch és a technó határait feszegetve, Luomóként pedig a vokálos, szexi deep house-ban vált ismertté.

"15-i levele az őrületbe kerget. Ez a zsidó egoizmus! Elegendő, hogy az emberből antiszemitát csináljon. Ez a faji büszkeség, ez a szolidaritás! Azt gondolja, hogy engem bármelyik cselekedetemben az a gondolat vezérel, hogy német vagyok?

A gitárhős nem hal meg, csak átalakul: habár a mainstream rockzenében már rég nyugdíjazták a gitárbajnokokat, a bluesban még szabad a pálya. A szofisztikált brit bluest érces rock 'n' roll hangzással bevonó Bonamassa simán a legjobb igazolás a blues-rock takaros rendben tartott pályáján.

Az obskúrus indie-énekesnőből megbízható középkategóriás sztárrá válás meséje az izlandi Emiliana Torrini esetében is a klasszikus narratívát követi annak kötelező fordulataival. Az egyik ilyen a hirtelen beütő siker, amely a 2008-as Me And Arminivel következett be.

"Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba", juthatott volna eszébe Recenzensnek a híres Hérakleitosz-aforizma, amikor belépett a BMC szépségesen egyszerű, remek akusztikájú hangversenytermébe.

Mi fán terem, miből él, mire figyel és egyáltalán: pontosan mit csinál egy pályakezdő komponista?

Huszonegy év után, de nagyon váratlanul jelentkezett új lemezzel az Európa Kiadó. Menyhárt Jenővel az Annak is kell című lemez kapcsán arról beszélgettünk, hogy is van ez.

"You great composer, I little composer" - ezzel a bájosan tökéletlen angol mondattal kedveskedett egykoron Dmitrij Sosztakovics angol pályatársának, az idén Verdi és Wagner árnyékában ünnepelt, 100 esztendeje született Benjamin Brittennek.

Noha kézenfekvőnek tűnne, amikor úgy szól a terv, hogy egy zenekar több generációt bolondít majd egyszerre magába, a Fleetwood Mac 1975-80 közötti nagy korszakának megidézésével mégis csupán kevesen próbálkoznak.

Az milyen lehetett, mikor a folyamatosan összetört szívű, a magányos vesztes szerepét rendkívüli hitelességgel alakító Lou Barlow és a már huszonöt éve is nyugtatókon élő, leszedált, motyogó öregaszszonyként festő J. Mascis valamikor a nyolcvanas évek végén, nem sokkal a Dinosaur Jr. Bug lemezének megjelenése után halálosan összeveszett?

Kevés olyan tudatos, koncepciózus, a zenekészítést valóban sokdimenziós intellektuális alkotómunkaként értelmező alkotót tudnánk megnevezni, mint a Los Angelesben élő szerző/énekes/mindenen játszó Julia Holtert.

Az összehasonlítás áldozata - némi túlzással és persze önhibáján kívül mintha ez a ritka viktimológiai aleset vált volna múlt péntek este a novoszibirszki születésű, ma Bécsben élő hegedűvirtuózból, a nagyszerű Vadim Repinből. Merthogy Repin hiába bizonyult ismételten korunk egyik utolsó hangszeres arisztokratájának és legtechnikásabb vonós művészének a Brahms-hegedűverseny fényesen teljesített szólójában, ha egyszer produkcióját kétfelől is leárnyékolta valamelyest az összehasonlítás lehetősége.