Napjaink egyik leginkább hype-olt zenekarának népszerűsége egyelőre meghaladja az őket övező közutálatot, így elvileg semmi akadálya, hogy fő fellépők legyenek a Sziget nagyszínpadán. Akik rajongóként érkeztek, aligha csalódtak, elvégre perfekt besztof válogatást kaptak egy képességes, ügyes kezű kvartett rendre fülbemászó dalaiból, vérprofi hangszeres felvezetésben. Mellé pedig Matty Healy-t, a színészcsaládból való frontembert, aki rendelkezik némi komédiási vénával, bármikor el tudja játszani a hisztis, drogos-rehabos popsztárt, az öntelt rockhőst, még úgy is, hogy lassan összecsúszik szerep és valóság.
A megannyi önironikus gesztus, a helyzettel való azonosulás és távolságtartás ambivalenciája ott ül az énekes, hol őszintén érdeklődőnek, hol unottnak tűnő arcán. Az sem biztos, hogy amúgy izgalmas lemezeik dalaiból össze lehet-e rakni másfél órát úgy, hogy az lekösse azokat is, akik nem speciálisan The 1975-rajongók, és itt bizony erősen rezeg a léc. A koncertet nyitó Give Yourself a Try egyértelműen kakukktojás, és a vaskos Joy Division-idézetet követően a repertoár további darabjai jórészt egészen más tájakra kalauzolnak. A „neonfunk” és a „szoftrock” lehetnének a kulcsszavak, mintha a nyolcvanas évek második felében talált dalokat porolnának le, amelyeket néha introvertált, bicskanyitogató balladákkal egészítenek ki. Azért előkerül pár gitáros darab is, mondjuk az INXS-t és Prince-t (de még a Talking Headset is) egyszerre citáló Love Me vagy éppen a Belinda Carlisle-t recikláló It’s not Living (If It’s not With You), sőt a végén még az első slágerük, a Sex is. Az utolsó számra (The Sound) Matty még megugráltatja a tömeget, közben a kivetítőn a zenekarra tett becsmérlő netes kommentekből kapunk egy csokorral. Azon túl, hogy nagy részük találó és mosolyra ingerlő, igazán csodás koincidencia, hogy másnak is eszébe jutott a The 1975-ről Huey Lewis neve.
Sziget, Dan Panaitescu Nagyszínpad, augusztus 8.
