„Én persze azóta rég beláttam, hogy mekkora ostobaság a népdalgyűjtés. Megismervén a buta parasztot, átláttam, hogy képtelen bárminő műalkotásra, s hogy mégis a magyar nemes-dzsentrinek van igaza, ha lenézi a sárga földig. Ebből pedig az következik, hogy szánva és bánva, hogy eddig elpocsékoltam 700 K-nyi részt az államsegélyből, a még megmaradt 300-t ünnepélyes felirattal, melyben megtérésemről szónokolok, visszaszolgáltatom a magas minisztériumnak. Ez az egyik. A másik pedig az, hogy 900 darabból álló eddigi gyűjtésemet – mint bűnös hajlamomnak korcs fattyát – egy – a zeneakadémia udvarán felállított máglyán –, szőrcsuhába öltözve, vezeklőkhöz illően, el fogom égetni.
Ti pedig cigányok és dzsentrik, húzzátok továbbra is a magyar nótát, mint annak egyedül hivatott interpretálói! Vajha ne akadna egyetlen zenész, egyetlen zenetudós se, aki dolgotokba bele akarna kontárkodni. Mert hiszen tudvalevő, hogy a tudós kevesebbet ért szakmájához, mint a laikus! Valamint hogy mindenki tudja, hogy a falun élő dzsentri-gazdatiszt sokkal többet ért az etnográfiához, mint az ország valamennyi folkloristája együttvéve. Bár adná az ég, hogy az ország vezető férfiai valahára észre térnének, s etnográfiai anyaggyűjtéssel ne a buta etnográfusokat, hanem a geniális dzsentri-gazdatiszteket bízná[k] meg, akik hamarosan beküldenék jelentésüket, hogy gyűjteni való nincs, s hogy fölösleges vesződség a baromi néppel törődni s ezzel egy csapásra eldöntenének oly kérdéseket, melyeknek megbolygatása annyi ezrébe került az államnak.”
Egy 1907-es levelében ilyen keserű gúnnyal írt a fiatal Bartók Béla a népzenei gyűjtéseket gátló, egyszerre paraszt- és tudományellenes tényezőkről, amelyek persze nem tántorították el céljától e nagy magyart. Amint erről például a Kaposfest vasárnap esti, közönség- és művészvándoroltató koncertjén is meggyőződhetünk majd, hiszen a program nyitószáma ott épp a Nyolc népdal sorozatának négy darabja lesz: Károlyi Katalin énekével és Würtz Klára (képünkön) zongorajátékával (Szivárvány Kultúrpalota, Kaposvári református templom és Vigasságok tere, augusztus 18., hét óra).
Bartók-zenét persze nemcsak Kaposvárott, de Pesten is hallhatunk majd, méghozzá azon a koncerten, amely A magyar hegedű címen jut elénk: többek között a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Lendvay József, illetve Pál István Szalonna és bandája együttműködése révén (Vigadó, augusztus 23., fél nyolc). Ezen a programon ráadásul a fentebb idézett levél címzettjétől, vagyis a „Kedves Frënki” (majdnem az ö helyén képzett zárt ë hang) nevezet alatt megszólított Vecsey Ferenctől is elhangzik egy szerzemény, a szalonzenés-bravúros Cascade. És ez nem is olyan meglepő, elvégre a magyar hegedűjáték egyik leghíresebb képviselője volt a csodagyerekként indult, majd alig negyvenkét esztendősen egy olasz grófnő férjeként elhalálozott, glaszékesztyűs virtuóz. Aki 1906-ban Bartókkal közösen turnézott az Ibériai-félszigeten, méghozzá úgy, hogy ő volt a húzónév és Bartók a kísérő. S aki számára Sibelius (újra)dedikálta a Hegedűversenyét, ami azért igazán nem piskóta.
