Lehet gitár nélkül gitárzenét játszani? Thomas Teufel és Rob Vitacca egy Fekete-erdő-közeli kisvárosban kezdtek német specialitásnak számító krautrockot játszani (lásd még: Can, Ash Ra Tempel, Amon Düül II), de hamar rájöttek, hogy csak úgy tűnhetnek ki a power duók hosszú sorából (lásd még: White Stripes, Black Keys, Royal Blood), ha a garázsban hagyják a gitárokat, és a motorikus ritmusokra egy szanaszéjjel torzított orgonával riffelnek rá. Már ez az ötlet sem volt erények nélküli, az Alligator Wine azonban végigvitt még egy, és még formabontóbb gondolatkísérletet, hogy a végén megállapítsák: igenis lehet fekete spirituálékat diszkóban játszani. „Egy lábbal a sírban, egy lábbal a diszkóban állok” – énekli Vitacca a lemez kulcsdalában (The Flying Carousel), és ez le is írja az Alligator Wine receptjét: mocsárblues és Depeche Mode, elektropop és újpszichedélia. Yo La Tengo a táncparketten, Deep Purple a Szombat esti lázban. A lemez tömve van pumpáló diszkóbluesslágerekkel, amelyekből egy pillanatra sem hiányoznak a gitárok, mert Vitacca karcosan túlfűtött hangja, dörgő orgonája (és analóg Moog basszusszintetizátora) maradéktalanul kitölti a teret.
Más kérdés, hogy hová lehet továbbvinni ezt a stílust, amit már elsőre maximálisan kiaknáztak (erre az albumot tripelős melankóliával záró Sweetheart on Fire adhat választ), de az kétségtelen, hogy az Alligator Wine olyan energikusan játszik és olyan popérzékenyen ötvöz klasszikus zsánereket, ahogy azt egy gitárhősös klasszikusrock-zenekar nem tudná – és ez ebben a műfajban manapság már bőven elég a megváltáshoz.
Century Media, 2020
