Pedig a TBR az évek folyamán érezhetően a professzionális zeneipar irányába mozdult el: a 2005-ös debüt határozott indie rock jegyeket felmutató karcossága fokozatosan halványult, a Promises pedig már a maga - a sterilitás határát súroló - tisztaságában mutatja fel a zenekar visszhangos gitárriffekre és a refrének alá mind gyakrabban be-bekúszó elektronikus alapzajra építő stílusát.
Az új lemezen nem találunk olyan mozgalmasabb, az általános hangulatot megtörő számot, mint az előző albumokon a Step Out Of The Car vagy a TBR eddigi legjobb felvétele, az Evacuate. Az uralkodó középtempóból viszont a Take Me Back, a Keep Moving vagy a Safe House magasan veri az eddigi hasonló próbálkozásokat, és monotonitása ellenére szerethető a klippel megtámogatott Diamonds is, a melodikus You Belong To Me pedig a zenekar legszebb dala a 2005-ös World Without End óta. A gond nem is annyira azzal van, hogy a számok meglehetősen egy kaptafára készültek, hanem sokkal inkább azzal, hogy a kompozíciókban mutatkozó fejlődésért a korai évek svungjának elvesztésével fizetett a csapat. Nathan Nicholson egytónusú vokáljának így már első hallásra sincs sok tétje, sokadszorra pedig kifejezetten unalmassá válhat. A Promises így csak majdnem sikeres album marad.
Absentee, 2013
