Interjú

"Mint piszok a köröm alatt" – Diana Krall dzsesszénekes, zongorista

  • Peter Quinn
  • 2013. július 20.

Zene

Pályafutása során nyert két Grammyt és eladott több mint 15 millió albumot. 1964-ben született Kanadában, a 80-as években a Berklee zeneiskolába járt. Az áttörést 1996-ban megjelent harmadik albuma (All For You: A Dedication To The Nat King Cole Trio) hozta el számára. Legutóbbi, Marc Ribot gitárjátékával megtámogatott lemezén, a Glad Rag Dollon (melyen feltűnik férje, Elvis Costello is) a 20-as, 30-as évek zenéit játssza, olyan dalokat, amelyek egy életen át foglalkoztatták. A theartsdesk.com ennek apropóján készített vele interjút tavaly novemberben.

*

Az új album egyenesen a gyerekkorodig vezet vissza, olyan dalokhoz, amelyeket együtt énekeltetek a nagymamád házában jóval azelőtt, hogy felfedezted volna magadnak Nat King Cole-t és a Nagy amerikai daloskönyvet (az 1920-50 közötti amerikai populáris zenei termés legjavának gyűjtőneve: legfőképp színházi és filmes betétdalokat takar, amelyek később dzsessz-sztenderdekké váltak - a szerk.). Hogyan festett nálatok a családi éneklés a zongora körül?

Diana Krall: A felmenőim keményen dolgozó emberek voltak, és nagyon szerették a zenét. Karizmatikus személyeket kell elképzelni, akiknek némiképp olyan volt az életük, mint A rádió aranykora című film. Egy apró házban laktak, és távolról sem volt sok pénzük, de annyi azért akadt, hogy legyen egy zongora a nappaliban, amelyet betöltött a cigarettafüst, a poharak zörgése és a tangóharmonika hangjai. Vannak kazettáim, amelyen együtt énekelnek, mert a nagynéném olykor felvette ezeket az estéket. A felét sem lehet megfejteni annak, hogy mit is énekelnek - volt ott minden George Formbytól John Denverig, de a Nagy amerikai daloskönyv tételei nem voltak közöttük. Nem volt pénzük arra, hogy szórakozni menjenek, úgyhogy gondoskodtak a maguk szórakoztatásáról, aztán mindez hagyománynyá vált. Mindenesetre nem egy Judy Garland-filmbe illő jelenetet kell elképzelni, ahol az elragadó família odagyűlik a zongora köré - a valóságban egy rakás üvöltöző figuráról volt szó.

Odaadtál T-Bone Burnett producernek egy CD-t 35 dallal, aztán különösebb tervezgetés nélkül mentetek is a stúdióba. Felszabadító vagy rémisztő élmény volt ez inkább?

DK: Nos, mindkettő, mert nem ismerhetsz félelmet, félelem nélkül létezni azonban rémisztő. De T-Bone azt mondta, hogy ne aggódjak, jó móka lesz. Igaza lett. A saját szájam íze szerint teremtettem újra azt a zenét, amit otthon hallottam. Nem csak afféle tisztelgés lett belőle az apám régi lemezei előtt. Mélyen beleástam magam ebbe a zenébe, kottákat olvastam, a YouTube-on néztem videókat, megtettem bármit, hogy megtudjam, mi is az, amit szeretek ebből a világból. Ez egy nosztalgikus lemez, de szerintem nincsen ezzel semmi baj, másrészt nagyon is kreatív folyamat volt ezekkel a zenészekkel együtt dolgozni. Egyébként vidám szívvel gondolok mindarra, amit a múltban kiadtam. "vatosnak kell lennem, mert azt szeretném, hogy világos legyen: attól még, hogy ennyire lelkesít ez a projekt, nem hagyom magam mögött azt, amivel eddig foglalkoztam.

Az 1928-ban született címadó dalt eredetileg egy ugyanilyen című filmhez írták, amelynek csak az előzetese maradt fenn, és te is beszéltél már arról másutt, hogy a 20-as évek zenéjének milyen erős a vizuális töltete.

DK: Beleástam magam a music hallba és a vaudeville-be, és az ezekhez tartozó látvány elemei állandóan ott jártak a fejemben. A koncertekhez újrateremtettünk egy teljes vaudeville színpadi díszletet, úgyhogy az egész műsorunk jóval teátrálisabb most, mint korábban. Amikor, mondjuk, elénekelem a Just Like A Butterfly That's Caught In The Raint, akkor a kreatív munka részemről főleg abban merül ki, hogy megkísérlek rátalálni egy történetre, amely rövidfilmként pereghet a fejemben. Nem különösebben intellektuális folyamat ez. Általában amúgy csak egy kvartett és némi fény van ott még velem a színpadon, most viszont igen ambiciózus színpadi show-val lépek fel. Filmeket, színházi kellékeket használunk, de ott van a színpadon egy gépzongora és apám gramofonja is.

Az album nagyobbik részén egy 1890-es évekből származó Steinway álló zongorán játszol. Meg kellett változtatni a stílusodat ezen a lemezen?

DK: A Little Mixed Up volt az egyetlen dal, ahol nagyon bíznom kellett abban, hogy T-Bone rajta tart bennünket a helyes ösvényen. A rock 'n' roll zongorázás nem olyasmi ugyanis, amivel mindennap foglalkoznék - nekem igen nagy kihívás. De amikor már benne voltam, akkor nagyszerű volt az egész. Amikor visszahallgattam, meg is kérdeztem T-Bone-t, hogy nem bérelt-e fel egy másik zongoristát, hogy eljátssza azt a részt.

Doc Pomus dalát, a Lonely Avenue-t Ray Charles híres verziója miatt választottad?

DK: Nem akartuk úgy játszani, mint Ray Charles. Eleinte aztán mégis úgy játszottuk, majd elfordultunk Miles Davis Jack Johnsonjának az irányába, T-Bone pedig áldását adta rá. Amit a lemezen hallasz, pontosan az, amit ott, a stúdióban együtt játszottunk - mindent egy az egyben szalagra rögzítettünk ugyanis.

Igen sok zenész játszik ezen a lemezeden. Ahhoz, hogy egy zenekar igazán jól szóljon, kell valami varázslat is, vagy ez csak szerencse kérdése?

DK: Mindkettő. Párizsban játszottunk élőben együtt először, mégsem tűnt úgy, mintha még csak próbálnánk. Más ez, mint a korábbi zenekarom, de nagyon jól működik most is a zenei párbeszéd. Stuart Duncan játszik például hegedűn - a lemezen nincs ugyan hegedű, de ő egészen kivételes zenész, akivel el tudunk kalandozni Joe Venuti és így az általa inspirált Django Reinhardt világába is. Kétségtelen, hogy ez leginkább egy varietéműsor, de ezekkel a zenészekkel jól meg tudom oldani a feladatot.

Hogyan írnád le azt a különbséget, amit a Glad Rag Doll és a Nagy amerikai daloskönyv tételeinek feldolgozásakor tapasztalsz?

DK: A zene a Glad Rag Dollon olyan nekem, mint a cigarettafüst és a piszok a köröm alatt, és mint egy öreg álló zongora a nagymamám nappalijában. Nagyon otthonos. Ezzel szemben a Nagy amerikai daloskönyv olyan, mint a mozivászon, mint egy Fred Astaire-Ginger Rogers-film, amely után én is pont olyan ruhát akarok, mint amilyen nekik volt a filmben. Ezzel együtt az újrateremtési folyamat mindkét esetben ugyanaz, legföljebb a Glad Rag Doll dalai nem szolgálnak improvizatív dzsessz-szólók keretéül.

Vannak olyan kortárs dalszerzők, akik ugyanazt az érzelmi reakciót képesek kicsalni belőled, mint a Glad Rag Dollon játszott számok?

DK: Attól függ, hogy mit értesz kortárs alatt. Imádom például Bob Dylant és a The Bandet. A zenehallgatási szokásaimat egyébként most a gyerekeim határozzák meg: nagyon szeretjük a Beatlest, én pedig igazán lelkesedem Patti Smith utolsó albumáért, amiről a gyerekek is bírják az April Foolt. 'k amúgy a Radioheadet kedvelik meg az Elbow-tól a Lippy Kidst - azt, mondjuk, én is csípem. Aztán bírom még a Grizzly Beart, szerintem prímák. És nemrég fedeztem fel magamnak Neil Young Live at Massey Hall című lemezét, amelyen csak zongorával kíséri magát - elképesztő album.

(Fordította: Greff András)

© theartsdesk.com

Diana Krall július 16-án lép fel a VeszprémFesten.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.