Interjú

"Mint piszok a köröm alatt" – Diana Krall dzsesszénekes, zongorista

  • Peter Quinn
  • 2013.07.20 09:07

Zene

Pályafutása során nyert két Grammyt és eladott több mint 15 millió albumot. 1964-ben született Kanadában, a 80-as években a Berklee zeneiskolába járt. Az áttörést 1996-ban megjelent harmadik albuma (All For You: A Dedication To The Nat King Cole Trio) hozta el számára. Legutóbbi, Marc Ribot gitárjátékával megtámogatott lemezén, a Glad Rag Dollon (melyen feltűnik férje, Elvis Costello is) a 20-as, 30-as évek zenéit játssza, olyan dalokat, amelyek egy életen át foglalkoztatták. A theartsdesk.com ennek apropóján készített vele interjút tavaly novemberben.

*

Az új album egyenesen a gyerekkorodig vezet vissza, olyan dalokhoz, amelyeket együtt énekeltetek a nagymamád házában jóval azelőtt, hogy felfedezted volna magadnak Nat King Cole-t és a Nagy amerikai daloskönyvet (az 1920-50 közötti amerikai populáris zenei termés legjavának gyűjtőneve: legfőképp színházi és filmes betétdalokat takar, amelyek később dzsessz-sztenderdekké váltak - a szerk.). Hogyan festett nálatok a családi éneklés a zongora körül?

Diana Krall: A felmenőim keményen dolgozó emberek voltak, és nagyon szerették a zenét. Karizmatikus személyeket kell elképzelni, akiknek némiképp olyan volt az életük, mint A rádió aranykora című film. Egy apró házban laktak, és távolról sem volt sok pénzük, de annyi azért akadt, hogy legyen egy zongora a nappaliban, amelyet betöltött a cigarettafüst, a poharak zörgése és a tangóharmonika hangjai. Vannak kazettáim, amelyen együtt énekelnek, mert a nagynéném olykor felvette ezeket az estéket. A felét sem lehet megfejteni annak, hogy mit is énekelnek - volt ott minden George Formbytól John Denverig, de a Nagy amerikai daloskönyv tételei nem voltak közöttük. Nem volt pénzük arra, hogy szórakozni menjenek, úgyhogy gondoskodtak a maguk szórakoztatásáról, aztán mindez hagyománynyá vált. Mindenesetre nem egy Judy Garland-filmbe illő jelenetet kell elképzelni, ahol az elragadó família odagyűlik a zongora köré - a valóságban egy rakás üvöltöző figuráról volt szó.

Odaadtál T-Bone Burnett producernek egy CD-t 35 dallal, aztán különösebb tervezgetés nélkül mentetek is a stúdióba. Felszabadító vagy rémisztő élmény volt ez inkább?

DK: Nos, mindkettő, mert nem ismerhetsz félelmet, félelem nélkül létezni azonban rémisztő. De T-Bone azt mondta, hogy ne aggódjak, jó móka lesz. Igaza lett. A saját szájam íze szerint teremtettem újra azt a zenét, amit otthon hallottam. Nem csak afféle tisztelgés lett belőle az apám régi lemezei előtt. Mélyen beleástam magam ebbe a zenébe, kottákat olvastam, a YouTube-on néztem videókat, megtettem bármit, hogy megtudjam, mi is az, amit szeretek ebből a világból. Ez egy nosztalgikus lemez, de szerintem nincsen ezzel semmi baj, másrészt nagyon is kreatív folyamat volt ezekkel a zenészekkel együtt dolgozni. Egyébként vidám szívvel gondolok mindarra, amit a múltban kiadtam. "vatosnak kell lennem, mert azt szeretném, hogy világos legyen: attól még, hogy ennyire lelkesít ez a projekt, nem hagyom magam mögött azt, amivel eddig foglalkoztam.

Az 1928-ban született címadó dalt eredetileg egy ugyanilyen című filmhez írták, amelynek csak az előzetese maradt fenn, és te is beszéltél már arról másutt, hogy a 20-as évek zenéjének milyen erős a vizuális töltete.

DK: Beleástam magam a music hallba és a vaudeville-be, és az ezekhez tartozó látvány elemei állandóan ott jártak a fejemben. A koncertekhez újrateremtettünk egy teljes vaudeville színpadi díszletet, úgyhogy az egész műsorunk jóval teátrálisabb most, mint korábban. Amikor, mondjuk, elénekelem a Just Like A Butterfly That's Caught In The Raint, akkor a kreatív munka részemről főleg abban merül ki, hogy megkísérlek rátalálni egy történetre, amely rövidfilmként pereghet a fejemben. Nem különösebben intellektuális folyamat ez. Általában amúgy csak egy kvartett és némi fény van ott még velem a színpadon, most viszont igen ambiciózus színpadi show-val lépek fel. Filmeket, színházi kellékeket használunk, de ott van a színpadon egy gépzongora és apám gramofonja is.

Az album nagyobbik részén egy 1890-es évekből származó Steinway álló zongorán játszol. Meg kellett változtatni a stílusodat ezen a lemezen?

DK: A Little Mixed Up volt az egyetlen dal, ahol nagyon bíznom kellett abban, hogy T-Bone rajta tart bennünket a helyes ösvényen. A rock 'n' roll zongorázás nem olyasmi ugyanis, amivel mindennap foglalkoznék - nekem igen nagy kihívás. De amikor már benne voltam, akkor nagyszerű volt az egész. Amikor visszahallgattam, meg is kérdeztem T-Bone-t, hogy nem bérelt-e fel egy másik zongoristát, hogy eljátssza azt a részt.

Doc Pomus dalát, a Lonely Avenue-t Ray Charles híres verziója miatt választottad?

DK: Nem akartuk úgy játszani, mint Ray Charles. Eleinte aztán mégis úgy játszottuk, majd elfordultunk Miles Davis Jack Johnsonjának az irányába, T-Bone pedig áldását adta rá. Amit a lemezen hallasz, pontosan az, amit ott, a stúdióban együtt játszottunk - mindent egy az egyben szalagra rögzítettünk ugyanis.

Igen sok zenész játszik ezen a lemezeden. Ahhoz, hogy egy zenekar igazán jól szóljon, kell valami varázslat is, vagy ez csak szerencse kérdése?

DK: Mindkettő. Párizsban játszottunk élőben együtt először, mégsem tűnt úgy, mintha még csak próbálnánk. Más ez, mint a korábbi zenekarom, de nagyon jól működik most is a zenei párbeszéd. Stuart Duncan játszik például hegedűn - a lemezen nincs ugyan hegedű, de ő egészen kivételes zenész, akivel el tudunk kalandozni Joe Venuti és így az általa inspirált Django Reinhardt világába is. Kétségtelen, hogy ez leginkább egy varietéműsor, de ezekkel a zenészekkel jól meg tudom oldani a feladatot.

Hogyan írnád le azt a különbséget, amit a Glad Rag Doll és a Nagy amerikai daloskönyv tételeinek feldolgozásakor tapasztalsz?

DK: A zene a Glad Rag Dollon olyan nekem, mint a cigarettafüst és a piszok a köröm alatt, és mint egy öreg álló zongora a nagymamám nappalijában. Nagyon otthonos. Ezzel szemben a Nagy amerikai daloskönyv olyan, mint a mozivászon, mint egy Fred Astaire-Ginger Rogers-film, amely után én is pont olyan ruhát akarok, mint amilyen nekik volt a filmben. Ezzel együtt az újrateremtési folyamat mindkét esetben ugyanaz, legföljebb a Glad Rag Doll dalai nem szolgálnak improvizatív dzsessz-szólók keretéül.

Vannak olyan kortárs dalszerzők, akik ugyanazt az érzelmi reakciót képesek kicsalni belőled, mint a Glad Rag Dollon játszott számok?

DK: Attól függ, hogy mit értesz kortárs alatt. Imádom például Bob Dylant és a The Bandet. A zenehallgatási szokásaimat egyébként most a gyerekeim határozzák meg: nagyon szeretjük a Beatlest, én pedig igazán lelkesedem Patti Smith utolsó albumáért, amiről a gyerekek is bírják az April Foolt. 'k amúgy a Radioheadet kedvelik meg az Elbow-tól a Lippy Kidst - azt, mondjuk, én is csípem. Aztán bírom még a Grizzly Beart, szerintem prímák. És nemrég fedeztem fel magamnak Neil Young Live at Massey Hall című lemezét, amelyen csak zongorával kíséri magát - elképesztő album.

(Fordította: Greff András)

© theartsdesk.com

Diana Krall július 16-án lép fel a VeszprémFesten.

Neked ajánljuk