A nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legizgalmasabb, a zenei egzotikát csúcsra járató zenekara 1981-ben Ausztráliából indult, hogy a következő évben Londonba költözve hódítsa meg a világot.
A kezdetben még nagyobb létszámú Dead Can Dance első, John Peelnek készített felvételein, de még első albumán sem tagadhatta le a dark/gothic posztpunkzenekarok hatását. Ám már a kezdetektől volt benne annyi izgalom, az akkor még szokatlanabbnak tűnő forrásokkal, keleti, afrikai, illetve középkori, kora újkori stb. zenékkel kapcsolatos nyitottság, hogy leszerződtesse őket az akkor még csak pár éve indult 4AD kiadó.
Lisa Gerrard és Brendan Perry (1989-ig az életben is párt alkotó) duója később - váltakozó összetételű vendégzenészi körrel kiegészülve - hét remek stúdió- és egy koncertlemezt adott ki (1984 és 1996 között, mindössze 12 év leforgása alatt!). Ők lettek a 4AD minden eladási statisztikát megdöntő zászlóshajói, hogy azután 1998-ban hivatalosan is szétváljon a duó, s ki-ki a maga, már korábban elkezdett szólópályafutására koncentrálhasson. 2005-ben közösen indultak ugyan útnak, de csak egy turné erejéig - végül a tavalyi évig kellett várni arra, hogy helyreálljon a régi munkakapcsolat, s Gerrard és Perry nekiláthasson a nyolcadik DCD-album megszülésének.
Jelentjük, a frissen megjelent Anastasis tökéletesen eleget tesz a várakozásoknak: ott veszi fel a fonalat, ahol éppen elejtette az egymás iránt szakmailag is elhidegülő szerző-előadó páros, s úgy lesz afféle összegző-összefoglaló lemez, hogy közben diszkréten beilleszti a markáns DCD-hagyományt a jelen kontextusába (bár azt azért finoman szólva sem állítanánk, hogy valamiféle új irányt vagy távlatokat jelölne ki).
Persze a zenei hangulatok meghitt ismerősségét nem lehet és nem kell leküzdeni: már a nyitószám Children Of The Sun felvezető, melankolikus szintihangjai bekapcsolják a hallgatón a bizalommal és rokonszenvvel teli recepció On gombját. Egyben áll (és közösen zeng) előttünk mindaz, amit a rajongók és a szimpatizáns laikusok szerettek a duó zenéjéből: egyfajta nehezen megragadható emelkedettség, visszafogott, de határozott spiritualitás, a felhasznált zenei források értő összeötvözése. És persze Brendan Perry sejtelmes tónusokat megszólaltató tenorján sem fogott az idő - talán az ő vokális szólamai az erősebbek ezen az albumon, bár Lisa Gerrard hajlításokkal teli, (közel-)keleti, sőt néha szinte balkáni dallamokat is magába olvasztó éneke (pl. a Kiko című darabban) is kulcsfontosságú. Arra meg talán az Opium című szám kínálja a legszebb példát, hogy miként olvadnak össze a zenekart inspiráló zenei hatások, az eredendő (de a korai 4AD-hangzásra jellemzően szofisztikált) dark/gothic melódiák, az ambient elektronika, az afrikai, indiai poliritmikus dobhangok, egy alkalmasint sosem létezett középkor/kora újkor városi-falusi népzenéje és Perry sajátosan földönkívüli hangja. A Dead Can Dance az Anastasis alapján továbbra is őrzi és meg is osztja a tudást: hogyan kell megfontoltan bombasztikusnak lenni, hogy mindez azért még takarékosan visszafogottnak tűnjön, s hogyan kell az ismerősség meghittségét nyújtani úgy, hogy mindez ne váljék unalmassá.
PIAS/Neon Music, 2012; a Dead Can Dance október 17-én lép fel Budapesten
