Lemez

The Magic of Mantovani

Zene

Házikabátos, selyemsálas korosodó szoknyavadász (játszhatja, mondjuk, Matthau vagy Tognazzi) a légyott előkészületeinek utolsó mozzanata gyanánt feltesz egy lemezt a lejátszóra úgy 1970 táján.

Ha lenémítjuk a hangot, akkor is tudható: Mantovani és zenekara játszik a lemezen. Jellegzetesen dús vonóshangzásuk, lassúdad tempójuk, s a kicsit bizony gejl, de mindig ügyes hangszerelés egy korszak zenei alapélménye volt. Olyasmi, amire fél évszázad múltán is rögtön ráismerünk, jóleső nosztalgiával vagy épp fanyar-szentimentális retrohangulat kíséretében. A Decca tehát biztosra ment, amikor újra elővette Mantovaniék legismertebb felvételeit (természetesen az emblematikus Charmaine-en kezdve a sort), és számottevő kockázatot mindössze azzal vállalt, hogy az újragondozott hanganyaghoz most hozzákeverte a jelenkori operasztár, a máltai Joseph Calleja tenorját. A végeredmény kellemes, jóllehet fogyasztása cukorbetegek számára nyugodt szívvel nem ajánlható. Minden egy kicsit még édesebb lett ugyanis ettől az utólagos párosítástól, s különösen a lassabb számok mintha hatványra emelnék azt a behízelgő szándékot, amely a Mantovani-stílust olykor már a maga idejében is manipulatívnak jelezte. Calleja búgásra késztetett hangja és latinos akcentusú szövegmondása itt-ott szinte parodisztikusnak hat: igaz, annak váltig hangulatos és koridéző erejű. A lendületesebb számok persze ugyancsak előhívják hajdani/
sosemvolt emlékeinket, s e trackek hallatán nem kell folyvást komolyságra intenünk magunkat.

Decca CD, 2020

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.