Lemez

The Magic of Mantovani

Zene

Házikabátos, selyemsálas korosodó szoknyavadász (játszhatja, mondjuk, Matthau vagy Tognazzi) a légyott előkészületeinek utolsó mozzanata gyanánt feltesz egy lemezt a lejátszóra úgy 1970 táján.

Ha lenémítjuk a hangot, akkor is tudható: Mantovani és zenekara játszik a lemezen. Jellegzetesen dús vonóshangzásuk, lassúdad tempójuk, s a kicsit bizony gejl, de mindig ügyes hangszerelés egy korszak zenei alapélménye volt. Olyasmi, amire fél évszázad múltán is rögtön ráismerünk, jóleső nosztalgiával vagy épp fanyar-szentimentális retrohangulat kíséretében. A Decca tehát biztosra ment, amikor újra elővette Mantovaniék legismertebb felvételeit (természetesen az emblematikus Charmaine-en kezdve a sort), és számottevő kockázatot mindössze azzal vállalt, hogy az újragondozott hanganyaghoz most hozzákeverte a jelenkori operasztár, a máltai Joseph Calleja tenorját. A végeredmény kellemes, jóllehet fogyasztása cukorbetegek számára nyugodt szívvel nem ajánlható. Minden egy kicsit még édesebb lett ugyanis ettől az utólagos párosítástól, s különösen a lassabb számok mintha hatványra emelnék azt a behízelgő szándékot, amely a Mantovani-stílust olykor már a maga idejében is manipulatívnak jelezte. Calleja búgásra késztetett hangja és latinos akcentusú szövegmondása itt-ott szinte parodisztikusnak hat: igaz, annak váltig hangulatos és koridéző erejű. A lendületesebb számok persze ugyancsak előhívják hajdani/
sosemvolt emlékeinket, s e trackek hallatán nem kell folyvást komolyságra intenünk magunkat.

Decca CD, 2020

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.