Lemez

The Magic of Mantovani

Zene

Házikabátos, selyemsálas korosodó szoknyavadász (játszhatja, mondjuk, Matthau vagy Tognazzi) a légyott előkészületeinek utolsó mozzanata gyanánt feltesz egy lemezt a lejátszóra úgy 1970 táján.

Ha lenémítjuk a hangot, akkor is tudható: Mantovani és zenekara játszik a lemezen. Jellegzetesen dús vonóshangzásuk, lassúdad tempójuk, s a kicsit bizony gejl, de mindig ügyes hangszerelés egy korszak zenei alapélménye volt. Olyasmi, amire fél évszázad múltán is rögtön ráismerünk, jóleső nosztalgiával vagy épp fanyar-szentimentális retrohangulat kíséretében. A Decca tehát biztosra ment, amikor újra elővette Mantovaniék legismertebb felvételeit (természetesen az emblematikus Charmaine-en kezdve a sort), és számottevő kockázatot mindössze azzal vállalt, hogy az újragondozott hanganyaghoz most hozzákeverte a jelenkori operasztár, a máltai Joseph Calleja tenorját. A végeredmény kellemes, jóllehet fogyasztása cukorbetegek számára nyugodt szívvel nem ajánlható. Minden egy kicsit még édesebb lett ugyanis ettől az utólagos párosítástól, s különösen a lassabb számok mintha hatványra emelnék azt a behízelgő szándékot, amely a Mantovani-stílust olykor már a maga idejében is manipulatívnak jelezte. Calleja búgásra késztetett hangja és latinos akcentusú szövegmondása itt-ott szinte parodisztikusnak hat: igaz, annak váltig hangulatos és koridéző erejű. A lendületesebb számok persze ugyancsak előhívják hajdani/
sosemvolt emlékeinket, s e trackek hallatán nem kell folyvást komolyságra intenünk magunkat.

Decca CD, 2020

Neked ajánljuk