Később némileg stílust és hangzást váltva remekül belesimultak a shoegaze/dreampop hullámba is, még ha csak annak tisztes másodvonalába soroltattak is. Némi hiátust követően, az ezredforduló után Stephen Lawrie zenekar-alapító vezetésével újrakezdték, részben a korszellemnek is megfelelően erősebben elektronikus hangképekkel, majd egyre inkább visszatérve a zajos-gitárzengetős gyökerekhez.
Az idei év elején kijött lemezük is tökéletes prezentációja a húrtépős-cipőbámulós Telescopes-receptnek: a drone-ba hajló zajos gitártémák, a hullámzó, örvénylő basszusgitár, a monoton, lüktető ritmusok (ezt részben a példakép Suicide-tól örökölték), amelyek mögül néha törékeny szépségű melódiák törnek fel, szinte hiánytalanul, szabályt nem tisztelve idézik fülünkbe az eredeti határtöréses Telescopes-receptet. Néha a zajszintből is képesek engedni: a Mesmerisedból szinte csak John Cale csellója és Nico hangja hiányzik, a You’re Never Alone With Despair címének tökéletesen megfelelő sötét borongás, némi lebegéssel, a lemezt záró Haul Away the Anchor pedig talált madárhangos ambient. És közben továbbra is nagyszerű, egyben jólesően rettenetes dalokat képesek írni, hiszen a Strange Waves, a This Train vagy a Come Bring Your Love ma is felférne bármely kortárs, a popálmokat sok-sok disszonancia mögé rejtő playlistre.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
