Művészettörténet: Egyetemes művészettörténet

szerző
Babarczy Eszter
publikálva
1999/44. (11. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bár a nosztalgikus múltidézgetés idegen tőlem, és nem is hangzik jól az ilyesmi az én koromban, felejthetetlen, ismétlem, felejthetetlen emlékeim közé tartoznak művészettörténeti vizsgáim a nyolcvanas évek közepén. Akkor még volt fegyelem, volt a diszciplínának presztízse, és e presztízs lényege a vizsgáztatási technikában állott. Meg kellett tanulni ugyanis a művészettörténetet, s professzoraim bölcsen arra a következtetésre jutottak, hogy a művészettörténet megtanulásához első lépésként a műveket, illetve az emlékeket. Tudományos szóhasználatunk precízen kirekesztett minden értékelő jellegű kifejezést, még a műalkotás fogalmát is, amely szintén esztetizálás gyanújába volt fogható. Ez oly mély benyomást tett rám egyébként, hogy azóta is fizikai rosszullétet érzek, ha esztétának neveznek.

Könyv

Bár a nosztalgikus múltidézgetés idegen tőlem, és nem is hangzik jól az ilyesmi az én koromban, felejthetetlen, ismétlem, felejthetetlen emlékeim közé tartoznak művészettörténeti vizsgáim a nyolcvanas évek közepén. Akkor még volt fegyelem, volt a diszciplínának presztízse, és e presztízs lényege a vizsgáztatási technikában állott. Meg kellett tanulni ugyanis a művészettörténetet, s professzoraim bölcsen arra a következtetésre jutottak, hogy a művészettörténet megtanulásához első lépésként a műveket, illetve az emlékeket. Tudományos szóhasználatunk precízen kirekesztett minden értékelő jellegű kifejezést, még a műalkotás fogalmát is, amely szintén esztetizálás gyanújába volt fogható. Ez oly mély benyomást tett rám egyébként, hogy azóta is fizikai rosszullétet érzek, ha esztétának neveznek.

Az Ars Una titka

A művészettörténet tehát, ezen szigorú és minimalista felfogásban, a múlt ránk maradt darabjaiból áll, amelyeket valamilyen formai kritérium alapján, illetve keletkezési idejüket, helyüket, készítőjüket és felhasználóikat azonosítva, sorba rendezünk. A művészettörténész feladata pedig, értelemszerűen, a mondott emlékek megtalálása, azonosítása és sorba rendezése, illetve mások sorbarendezési kísérleteinek vitatása.

Ezen a feladaton túl, amelyet igyekeztünk raktárosi alázattal elsajátítani, már csak azért is, mert különben megbuktunk volna az összes vizsgán (kell-e mondanom, így is folyton megbuktunk), még egy titkot is ránk bízott Marosi Ernő professzor. Eme titok pedig az Ars Una tana. A múltból emlékek, darabkák maradtak ránk, a darabkák azonban valamiféle Nagy Egészhez tartoznak. Ez a Nagy Egész a művészet.

Vizsgáimon átmentem, sőt diplomát is szereztem a végén, de a tanítás ezen két elemének összefüggése, egészen pontosan az, hogy ez az összefüggés végtelenül rejtélyes, csak évekkel később világosodott meg számomra. A művészet történetének rejtélye e perctől fogva kerített hatalmába. Ami addig a tudományos aszkézis és a kötelező turizmus különös vegyüléke volt, a végeérhetetlen múzeumlátogatások, katalógusböngészések, stílusjegykeresések és a tudományos szempontból elégtelen esztétikai kíváncsisággal járó örök lelkifurdalás, hirtelenjében, a megvilágosodás fényében a beavatottság felé vezető tövises ösvénnyé minősült át. Még hogy Ars Una! Hihetetlenül átvertek. Van egyáltalán a művészetnek története?

A szakmabelinek talán hosszabb és rögösebb az út odáig, míg ezt a kérdést végre felteszi, de ha egyszer feltette, akkor nem tudja többé elereszteni. Amikor kézbe vettem ezt a gyönyörű kötetet, a Park Kiadó Egyetemes művészettörténetét, mindjárt a kérdést kerestem benne. Ha a kérdés, legalább néhány ügyetlen válasz vagy bizonytalankodó fejezetcím formájában benne van, akkor a könyv komolynak tekinthető. Ha nincs, akkor képeskönyv luxuskivitelben.

Képeskönyvek

Nem mintha baj volna a luxuskivitelű képeskönyvekkel. E tekintetben sincs elkényeztetve a magyar piac, a nagyon színvonalas Rizzoli-monográfiák (A művészet klasszikusai, Corvina) kiadása leállt, legalábbis egy ideje mintha a (szintén műnyomó papírt igénylő) képes szakácskönyvekre és turisztikai kiadványokra koncentrálna a fenti kiadó. Az újságosbódéknál többször is láttam egy Nagy festők (vagy valami hasonló) elnevezésű folyóiratot (!), amely, úgy látszik, ezt a piaci üresedést célozta meg.

Képeskönyvből is lehet művészettörténetet tanulni, sőt akár azt is mondhatnánk, Susan Sontaggal, hogy vesszen az értelmező, a kritikus, a magyarázó, és éljen és hasson a mű, ha tud. Mégis jelentős különbség van egy képeskönyv és egy művészettörténeti könyv között, s e különbség, a magam elfogultsága szerint, az utóbbi mellett szól.

Ha a Park Kiadó Évezredek klasszikusa vagy A nyugati művészet csodái, vagy valami hasonló címen adott volna ki könyvet, az bizonnyal nem érne meg egy kolumnát. A képeskönyvek esetén szellemi izgalmat legfeljebb a téves attribúció (pl. még mindig azt hiszik, hogy a Lengyel Lovast Rembrandt festette!) vagy az elnyomott színek adhatnak okot kritikusi buzgalomra. Bár ami az utóbbit illeti, művészettörténész legyen a talpán, aki a kétezredik repró után még mindig meg tudja mondani, melyik a színhelyes. Nekem például a bal szemem pirosan, a jobb meg kéken lát. De hagyjuk az empiriokriticizmust máskorra.

Egyetemesség

Ami a Park kiadványát megkülönbözteti a képeskönyvektől, az, először is, a címe. Bármilyen ártatlannak látszik is első blikkre, egyetemes művészettörténetet írni felér egy forradalmi manifesztummal. A Mondadori kiadványa részint nyilván a politikailag korrekt trendet követi, amikor a nyugatos, vagyis a hellenisztikus hagyományokból induló művészet mellé odaállítja a benini vagy a thaiföldi művészetet is. Ennyiben olyan vállalkozások mellé állíthatnánk, mint az Appadurai-féle Egyetemes kulturális enciklopédia, amely néhány évvel ezelőtt egyetemes fanyalgást váltott ki Amerikában. Ha oldalszám, címszómennyiség vagy képnagyság formájában akarunk igazságot szolgáltatni az egyes kultúráknak, abból többnyire mindenoldalú sértődöttség származik. A Mondadori művészettörténete azonban elkerüli ezt a csapdát, mindjárt bejelenteném tehát, hogy nem fogom kevesellni benne a magyar alkotók és művek számát. Nem mintha sok volna benne, de nem is az a lényege, hogy némi pozitív diszkriminációval igazságot szolgáltasson szegény elnyomorított kis nemzetünknek. Ha egyáltalán érdemes ezzel foglalkozni, inkább arra kérdezzünk rá, vajon miért volt és maradt oly alulfejlett a képzőművészeti kultúra Magyarországon, hogy magyar művész csak külföldről indul eséllyel a művészettörténeti vonatra való felkapaszkodás versenyében.

A transzcendens

A művészettörténetről van szó tehát, amely egyszerre normatív és leíró fogalom, és minél többet gondolkodunk rajta, annál rejtélyesebbnek tűnik. Ugyan mi közük a benini szakrális faragványoknak Duchamp palackszárítójához? Hol a csudába keressük a bizánci elefántcsont faragványok és Jeff Koons enyhén pornográf Cicciolináinak közös nevezőjét? A kötet szerkesztői és szerzői dicséretre méltó igyekezettel próbálnak szembenézni ezzel a nagy rejtéllyel. Részint, olasz könnyedséggel, utalnak rá, hogy nem minden az, ami látszik, hanem van itt valami transzcendens is, ami a művészetnek megadná művészet voltát, ezzel ugyan kisegítve nem vagyunk, de legalább megpedzettük a kérdést. Másrészt viszont, és ez a kötet valódi nagy érdeme, kísérletet tesznek rá, hogy egyesítsék a vizuális kultúra enciklopédikus történetét a formacentrikus műelemzésekkel. A hagyományos korszakoló és iskola szerinti besorolást, amely a turisztikai guide-ok révén minden szorgos turistának megadja a felismerés és a tudás illúzióját (aha! ez a barokk! ez meg az impresszionizmus! ez meg a modern művészet, de hülyén néz ki a néni), nem vetik el teljesen, de megtörik, részint azzal, hogy egy-egy történeti kor elmesélését mintegy újrakezdik minden egyes irányzatnál, részint pedig azzal, hogy a műveket megpróbálják a kor vizuális lehetőségeinek és mindennapi formakultúrájának közegében bemutatni.

Nehéz ez

Hatalmas, súlyos és drága könyvről van szó, afféle karácsonyfa alá szánt darabról. Félek is kissé, hogy presztízsértéke elfedi majd belbecsét. A könyv komoly, oly komoly, hogy helyenként felrémlett bennem az egykori vizsgákra bemagolt, érthetetlen szakszöveg, amelynek alapján, nem rendelkezvén fejlett vizuális képzelőerővel, sehogy sem tudtam magam elé képzelni a szóban forgó mozaikot vagy udvarházat. Ha Ernst Gombrich annak idején elegánsan olvasmányos szövegbe rejtette nagyon is célzatos művészettörténet-értelmezését, itt a pluralitás és az objektivitás tisztelete elnehezíti a szöveget. A művészet történetét, ahogy minden mást is, akkor lehet jól elmesélni, ha valóban történetként éljük meg, afféle arisztotelészi darabként, amelynek van eleje, közepe, vége, van iránya, drámája és kifejlése. A Mondadori kötete nem is próbálta meg történetté formálni az emlékek halmazát, amely művészet néven ránk maradt, s még egyre gyarapodik. Nehéz is ez. De így, e félnyersen feltálalt történet legalább nem fedi el az olvasó elől a rejtélyt, az Ars Una abszurdumát. Ki-ki tovább- és felülírhatja tehát a művészetet. Legyen hozzá bátorságuk, és szóljanak, ha megvan a megoldás.

Babarczy Eszter

Park Kiadó, 718 oldal; a L´arte Storia Universale (Mondadori, 1997) átdolgozott magyar kiadása

szerző
Babarczy Eszter
publikálva
1999/44. (11. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...