Zene

Atrópusok szomorúsága elsősorban az utazóé. Oka pedig az ördögi "kör, amelyből nem tudunk kitörni: minél kevésbé tudtak közlekedni egymás közt az emberi kultúrák, és így megrontani egymást érintkezésükkel, annál kevésbé voltak képesek egymás küldöttei, hogy felfogják e különbözőségek gazdagságát és jelentését". Az idegen megismerésének e két, egymásnak ellentmondó feltétele - az érintkezés a másikkal és a másik érintetlensége - az antropológus egyik örök problémája. Továbbmenve pedig akár minden kutatásé, tudományé, ismeretszerzésé is egyben.

Welcome back - gondolom, amikor Básti Juli mint Gruse azon vívódik, sorsára hagyja-e a rangos csecsemőt. Leteszi, hátat fordít, elindul, visszafordul, vet rá egy pillantást, megint hátat fordít, megint lép néhányat, megint visszafordul, leguggol, de még föláll, mintha... Aztán határozott mozdulattal fölkapja a réztálban fekvő csecsemőt,

Az ember ízlelgeti a címet. Jó cím fél siker, szokták mondogatni, aztán annyiban is maradnak. A teljes győzelemhez ugyanis kell még ez meg az, de azt már senki sem tudja, hogy micsoda. A Provokátor ambiciózus cím, sokat sejtet, még akkor is, ha a provokációról pesszimista beállítottságú embertársainknak Juszt László Nyitott száj című opusa sejlik fel a féltávoli múltból. Azok viszont, akik gyárilag egészségesek és optimisták, így ősszel leginkább színes faleveleket és vadgesztenyét gyűjtögetnek. `k nem ülnek föl semmilyen provokációnak.

Jöhetne már valaki, egy magyar filmrendező, egy neves magyar esztéta vagy egy sikeres bolgár rockénekes, és mondhatná, hogy a hetvenes években e tájon hévvel nyomatott szovjet (háborús, partizános, társadalmis, bármilyenes) tömegfilmek, jaj, azok mennyire kultikus műalkotások, kultfilmek voltak. Csinálna már a Toldi mozi retrospektív sorozatot ezekből. Hozakodna elő már valaki a Csendesek a hajnalok vetkőzős-dugós-akciós remake-jével. Mert én például szívesen játszanám le zongorán a mondott opus és A biztosan ölő Sárkány Lady közti különbséget, hogy lehessek egy kicsit Kocsis Zoltán, meg ez az értekezés ne masírozzon menthetetlenül a Visszhang rovatba (egy kéziratoldal: a látott mű örömünkre nagyon rossz volt). Mindehhez szorosan kapcsolódik egy teória a mindenféle mozikultuszok születésiről. Miszerint az ember fiatalabb korában végtelenül pazarlóan bánik a neki rendelt idővel, néz bután, se haver, se nő, jobb dolga nem lévén (rosszabb se, nyilván) elmegy moziba, megnézni, mindegy, amit épp adnak, tudja, hogy amit látni fog, azzal nem megy semmire, s míg pörög a film, lassan beléég a céltalanul eltöltött, értelmetlen órák tudata: hogy lehetett volna ezalatt egy sokkalta jobb helyen. Az érzés aztán tart a mozi után is, valamit kezdeni kéne vele: a legtöbbször nem lehet. És másnap minden kezdődik elölről, menni kell megint abba a kétforintos utánjátszó moziba: ami napi három előadásban (négytől, hattól, nyolctól) játssza egy egész rohadt héten át azt az ugyanegy szemetet.

Az Evora-fanokban meglepetést kelthet a Voz D`Amor, hiszen ez egy olyan anyag, amelyben nincs semmi meglepő. Az utóbbi években úgy tűnt: Evora nemzetközi rangja és piaci pozíciója megkívánta, hogy távolabbra (is) kalandozzon a Zöld-foki-szigetek kávéházainál, így a Café Atlanticót és a tavalyelőtti Sao Vicente di Longét kubai muzsikusok meg brazil énekesek népesítették be, idén pedig a remixfronton is sikerült észrevétetnie magát (Club Sodade).

Mint tudjuk, Thelonious Monk a huszadik század egyik legnagyobb zeneszerzője volt, olyan illusztris nevek társaságában, mint Bartók Béla, Kurt Weill, Karlheinz Stockhausen, Duke Ellington, Ligeti György vagy Erik Satie. Ez utóbbit ugyan a tizenkilencedik századiakhoz is sorolhatnánk, de mivel ő volt a legmodernebb, bevettük a névsorba.

Ráhúztunk kicsit a nyárra, ezért aztán - számos hivatásos színházi néző - csak most abszolváltuk az első premiert: máris van mit pótolni. A tehetségben megőszült román rendező asszony, C-t-lina Buzoianu előadását választottuk a Tháliában, amelyet Görgey Gábor jó néhány évtizedes drámájából, a Rokokó háborúból készített.

"Úgy képzeltem, hogy a kellő emocionális környezet megteremtése végett az utolsó jelenet előtt beteszek egy rövid epizódot, ahol a közönség szóvivőjének szerepét vállalva belépek a képbe, megfogom Richter kezét és megkérdezem:

Egy hónap híján 39 éve kezdte meg sikersorozatát Magyarország és Európa operaszínpadain az akkor 33 éves ifjú zeneszerző, Szokolay Sándor első egész estés operája, a Vérnász. A García Lorca-mű adaptációja eddig húsz bemutatót - az utolsót alig két éve - ért meg, jelezve, hogy a magyar operatörténet talán legexpresszívebb vonulata a megfelelő közegben ma is képes hiteles, színpadilag működőképes, a közönség számára pedig befogadható előadást produkálni. A zenei nyelvezet - talán éppen zsigeri indulatai miatt - ma is érvényes, még ha merőben más utakon jár is, mint Petrovics, Ligeti, Vajda, Eötvös vagy Madarász - hogy csak az elmúlt években a Magyar Állami Operaházban bemutatott magyar szerzőket említsem. A partitúrát leginkább a drámába vetett hit,

Jocelyn Murray (szerk.): Az afrikai világ atlasza

Ránézésre roppant egyszerű, alkalmasint mégis furcsa dolog a film és a néző kapcsolata. Beülök a moziba, leoltják a villanyt, s azt mondom: na, mit akarsz tőlem, te film, és ekkor még finom voltam, nyitott és megengedő. Ha nem vagyok - a szokásostól eltérően persze; ne tévesszen meg senkit az egyes szám első személy, puszta metódus ez - éppen úri modoromnál, akkor csak az van, hogy előre fizettem, te céda, teljesítsd a szerződésben vállalt kötelességed, varázsolj el, kavarj fel, elégíts ki, a minimum az, hogy menj neki a lehetetlennek. Idáig tart az első ránézés. De mi van akkor, ha a film várja el tőlem a lehetetlent? Ilyesmi viszonylagos gyakorisággal a legnagyobbakkal és a legpocsékabbakkal fordul elő - csak megjegyeztem, most nem érdemes rá szót vesztegetni, a Max nyilvánvalóan nem tartozik egyik szélső kategóriába sem. Ha akarom, egy, a maga keretei (Hollywood, Hollywood) közt érvényesen működő, gördülékenyre készített, ötletes szakmunka. Ha akarom, egy ostobaság (Hollywood, Hollywood), de mint szemközt olvashatni, Spielbergnek például túl európai. Ezen borzongni illenék, de emlékezhetünk, volt, akinek (és ráadásul nem csak Amerikában) a Schindler listája is az volt. De mindegy, Max, ez a köztes eset annyiban bolondítja meg a dolgot, hogy tojik kivárni a villanyoltást, már a moziba menet elvárja nézőjétől a lehetetlent. Jelesül azt, hogy felejtsük ugyan el már, ki a hótkóros nyavalya is volt az a Hitler. Megy ez valakinek is? Aligha, tudja ezt valójában az alkotó is, és erre a tudásra megy rá az egész száma. A félelemre, hogy nem fog menni ez a "miből lesz a cserebogár" tempó, ami még akkor is elég karcsú, ha működik. Mert az ilyesmihez inkább a fikció szülte gazemberek passzolnak, Pándi atya gyerekéveivel se mennénk semmire, pedig, ha nem volna ordas eufemizmus, róla azt is mondhatnánk, kispályás fráter.

Palya Bea lemeze láttán megszeppentem kicsit: abból gyakran baj adódik, ha egy énekesnő "kiemelkedik" a zenekarából és szólópályára téved. Mondhatnék rá néhány példát, de tökmindegy, mert ezúttal másról van szó. Az ágról-ágra csupán egy "öngyilkos" gesztus, vagyis teljesen rendben van.

Avilág legjobb zenekara azok közül, amelyeket senki sem ismer - fogalmazott pár éve a New York-i The Village Voice a brit The Wildhearts kapcsán, és ennek a mondatnak inkább csak a második felét vélhetjük túlzónak. Hiszen azért a 90-es évek során a Wildhearts, legalábbis Európában, masszív tiszteletet vívott ki magának, jóllehet az is igaz, hogy amennyiben bármelyik korábbi kiadója vagy mondjuk az emtívi legalább megközelítőleg a rangjához méltó támogatásban részesítette volna, úgy ez a zenekar bizonyosan nem reked meg a középkategóriás klubok szintjénél.

"Félszeg vággyal, színjózanon" - Az acb galéria tárlata