Zene

Miután beérett és learattatott, számunkra már csak a kóstolás kalandos körei következhetnek az utóbbi idők magyar rockterméséből.

1995-ben a frankfurti Network lemezkiadó nekirugaszkodott egy könyv formájú lemezsorozatnak - esetenként két-két cédé, egy csomó színes kép, francia-német-angol szöveg, kemény borító. Az első kiadvány a Desert Blues címet kapta, jobbára olyan afrikai balladákkal, melyek némelyike valóban elhitette, hogy a hullámzó homoktenger hangjaiból és ritmusából merítette töltését, tartását, lelkét. Jó páran szerepeltek rajta a vidék ismertebb előadói közül: így Oumou Sangaré, Youssou N´Dour, Ali Farka Toure, Baaba Maal, Mahmoud Ahmed vagy Kante Manfila, és igazán mindent megtettek, hogy azóta százezer példány gazdára találjon.

Ritka, szerencsés egybeesés, hogy kiállítások véletlenül egymást erősítsék, árnyalják. Ha nem is teljes, de legalább valóságos művészetszociológiai metszet "kedvezményezettjei" lettünk most, hogy Budapesten egyszerre látható a kilencvenes évek (a múlt héten alulmagasztalt) kirakata, s vele párhuzamosan egy, az időben és a szellemben másképpen reprezentálódó jelenség, a Vajda Lajos Stúdió monografikus tárlata. A kettőt összevetve ugyanis még pontosabban láthatóak a ludwigbeli Budapest Box félreértései, a Műcsarnokban rendezett jubileumi gesamtkunstwerk-parádé árnyékai pedig mélyebben ülnek meg a szemzugokban, már ha valaki a lehetséges és kiszámítható jövő esélyeit latolgatja.

Finom Moliére-esszéjében Illyés azt állítja, XIV. Lajosnak nem volt jó ízlése. Lehet. De volt annyira nagyvonalú, hogy a széptan dolgaiban szakemberhez forduljon. Egyszer megkérdte Boileau-tól: ugyan ki lenne a kor legértékesebb költője? A jeles esztéta gondolkodás nélkül felelt: "Moliére, felség." A meglepett király szépen reagált: "Ezt nem gondoltam volna. De ön bizonyára jobban tudja."

Az alapötleten, gondolom, lehetne fogást keresni, s még az se biztos, hogy hiábavaló volna. Ugyanakkor elvonná a figyelmet a készterméktől, de ki bánná. A magyar filmforgalmazás, mint már annyiszor, most is gyorsabb a halálnál: az egész művelt világon egyszerre (itt harsonák, majd mögülük vonósok) került a mozikba egy film, ami tizenegy. Tizenegy, túlzás nélkül világhírű filmrendező "gondolatai" a tavaly olyankor esett New York-i tragédiáról: tizenegy perc, kilenc másodperc és egy kockányi hosszúságban, együtt adva ki egy kétórás mozit.

"Ha nem lehet egy kicsit Amerika, legyen hát teljesen Ázsia" - fakadt ki a jó nevű dalköltő, nem is oly régen, kábé tíz esztendeje egy fiatalokról szóló film betétszámában. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, s a magyar filmet sem hagyták érintetlenül a változások. Arról ugyan vitatkozhatunk éppenséggel, hogy Szabó István Szembesítés című munkája most mennyire magyar film, de nem érdemes, hiszen a gyártás kétségtelenül az utolsó szögig külföldi, ám az egy percig se kérdés, hogy a rendező magyar, és nem akárki. Valaki, a legjobbjaink közül. A Szembesítés ellenben vegytiszta hollywoodi dramaturgiát követ, mit követ, alkalmaz professzionálisan. Mindezt csupán azért említem, hogy ne feltétlenül tűnjön az efféle hozzáállás a legújabb generáció kézlegyintéssel (fiatalság, bolondság) elintézhető sajátjának. Ezzel együtt tény, Miklauzic Bence roppant figyelemre méltó első nagyjátékfilmjében egy tipikusan hollywoodi forma telik majd´ színültig erős hazai tartalommal. Hogy a legkézenfekvőbb példát hozzuk, ami ezen a vásznon látszik, annak a címe minden további nélkül lehetne az is, hogy: Lidérces órák - Budapesten.

Akályhától kell indulnunk, nincs mese. A fordulat, amely úgy két éve (a Rated R megjelenésekor) a rockzene egyik legünnepeltebb személyiségévé turbózta Josh Homme-ot, a QOTSA vezérét, voltaképp kedvemre való - csak ne élne oly sok reflexió annak sugalmazásával, hogy emberünk lényegi ténykedése igazándiból úgy három-négy évvel ezelőtt vette kezdetét. Ugyan. Josh Homme legsúlyosabb hatóerejű nekiveselkedései a kilencvenes évek első felére estek: a Kyusst kilencven körül hozta össze negyedmagával, s ´91-re már át is estek az ígéretes, bár közel sem számottevő jelentőségű debütálón (Wretch). Mindaz, ami ezután következett, kimagasló jelentőségű: zsinórban három adu ász a ´95-ös feloszlásig - Blues For The Red Sun; (Welcome To) Sky Valley; ...And The Circus Leaves Town -, három briliáns, rocktörténeti jelentőségű darab. Legmagasabban tán a harmadik szállt, de mindenképp ez a Sky Valley volt az én Bors őrmesterem, Never Mind The Bollocksom vagy Daydream Nationöm. Úgy szóltak a gitárok ezeken a lemezeken, ahogyan előtte még soha, a Kyuss-féle forró, izgató, mágikus sivatagmuzsika új utat sepert, még a pszichedélikus rock sokat látott vidékén is. Itt játszott a világ egyik legjobb basszusgitárosa (Scott Reeder, az utolsó két lemezen), énekelt az underground egyik kulcsikonja (John Garcia). Lévén a Kyuss-hangzás alapelemei (az újszerű, mélyen búgó gitársound, a sajátos ritmizálás meg a basszus kiemelt szerepe) viszonylag könnyen elsajátíthatók, aligha meglepő, hogy az új stílus gyorsan terjedt, csupán a követők-másolók hisztérikus mennyisége lehet szokatlan. A stoner-rock az underground tán legnépesebb vonulatává érett, kár, hogy a Kyuss teljesítményét egyik társaság sem bírta megközelíteni, köztük a számos utódzenekarok (a Slo-Burn, a Unida, s persze a QOTSA) sem.

Tizenegy dal, semmi több, és ez jó. Egyszerű vonalvezetés, decens hangszerelés, nincs virgálás, csak a lényeg. Senki sem akar domborítani, csak szolgálnak. Új egyszerűség. Bátran cool, a steril szépséget célozza mindenféle nyál nélkül. Stefanie Schleisinger hangja tiszta, iskolázott, ízlése kiváló, semmi hatásvadászat, csak énekel. Néhány alapsztenderd mellett, mint a Cry me a river vagy a You don´t know what love is, a zenekar saját darabjai és egy csipetnyi brazil szín van összekeverve az albumon, ami így gazdag, de egységes tud lenni. Ja, és Carla Bley Sing me softly of the blues című száma, ami akár hitvallásnak is elmegy.

Legyűrhetetlennek látszó, robbanni kész indulatokat és megingathatatlanul monumentálisnak tetsző akaratokat sikerült a két, nemzedéke legszorgalmasabbjai közé tartozó kurátornak, Hegyi Dórának és Tímár Katalinnak domesztikálni, majd kanalizálni, midőn a Ludwig Múzeumban közös erővel keretbe feszítették az ismeretlen kilencvenes évek Budapestjének odújából fogcsikorgatva kiacsargó, ám eddig előbújni semmi áron sem akaró művészetét.

Walter Benjamin: "A szirének hallgatása". Válogatott írások

Érdekes elnevezés ez a lengyel lovas. Wajda könyvének egyik fejezete fölött olvasható, és maga is utalás Rembrandt egy festményére. Nem hangsúlyozza még külön, hogy egyik korai filmjének heroikus "hőse", Lotna, a villámlábú harci mén, tragikomikus hősei pedig a német tankok ellen halálba vágtázó ulánusok. Wajda tudta a legjobban, hogy ez legenda volt csupán; a valóságban nem rontottak lóháton, kivont szablyával a német tankokra, mégis egész életművének maradandó jelenete lett ez a filmbeli halálvágta. "Azért lettem rendező és nem forgatókönyvíró, hogy valószerűvé tegyem a szövegeket" - mondja most könyvében. Mire gondol? Valószerűvé tenni a kitalációt, agyrémet, hamisságot? Avagy: kibontani a szöveg (forgatókönyv) lehetőségeiből a valószerűt? A valóság valamelyik, rejtett arcát?

Van egy érzés. Finom kis borzongás. Ne mondják, hogy csak emlék, hogy utoljára kiskamaszként élték át! Visszajár az. A moziból kifelé (volt) tapasztalható, az a jó benne, azon túl, hogy jó, hogy különösebb erőlködés nélkül észrevehető másokon, falkamelegséggel is bódít. Jön ki a gyerek, mindenre képes és szép, legyőzi mi ellene kel, és valaki annyira szereti, ahogy még senkit senki se, és ez könnyű, olyan csodálatosan könnyű. Másokon fölismerni e röpke állapotot, mondom, egyszerű: tekintet, amit Rejtő felhős mélabúként ír le, karmozgás, mi az általánostól annyiban tér el, hogy párhuzamos: együtt leng a jobb a ballal, mint egyébként soha. Még annyira sem kitartható, mint az orgazmus, és késleltetni se lehet: jön, ha mész. A felnőttek bírják a kocsiig a vetítőtől, de ott kitör, ha mindenáron képesíteni kell, ilyenkor olyanok vagytok, mint John Travolta a Ponyvaregényben, miután arcába tolta a mexikói specialitást. A kormány pilleként forog, a motor harap, akár a vadállat, körben behúzott nyakú mazsolák.

Sajnos már számos kritikai szándékú fikció indult neki onnan, hogy maga elé képzelte egy hollywoodi film fogantatásának szituációját. Pedig most is ez lenne a megfelelő csapásirány. Leírni plasztikusan a szivarfüstöt, ami kékes színű és producerben végződik, életes párbeszélyt rekonstruálni nagyjából arról, hogy mikor ugrik a majom a vízbe (tapasztalataim szerint: a legritkább esetben). Attól hálás ez a módszer, hogy olyan marha nagyot aligha tévedhetni vele. A (hollywoodi) filmek többsége nyilvánvalóan receptre készül, s e tényt a befogadónak igenis számításba kell venni. Először, amikor moziba indul. Másodszor, amikor fanyalog: mert a válasz egyszerű, mér´, mit vártál. Hát dehogyis fanyalgunk: a Rossz társaság marha jó film, de tényleg. Vannak benne rossz terroristák meg jó amerikaiak, árnyaltan ábrázolva. Mit értünk árnyalt ábrázolás alatt: sok fehéret és kevés, ám kontúros feketét. Mindezt legkönnyebben és legszembeötlőbben a szereplők bőrszínének megfelelő keverésével érhetjük el.

Angoljárás van, ez nyilvánvaló. Egymás sarkát tiporják a moziban, és mind olyan helyes. Meg kell őket zabálni. A különböző kritikai szándékú nekirugaszkodások se nagyon jutnak tovább e bűbáj lereagálásánál: na ki jön ide nappapihoz, a balettozó fiúcska vagy a focizó kislány, sorolhatnánk reggelig: a szilikózis veszélyének fittyet hányó bányászok rézfúvósai, a hot-dog vonalon helyüket kereső melák mihasznák, mit tudom én.