Lemez

Üvöltenie kellene

Archie Shepp–Jason Moran: Let My People Go

Zene

A Black Lives Matter mozgalom összefüggésrendszerébe illeszkedik az itthon is tisztelt, legendás szaxofonos, Archie Shepp és a rendkívüli zongorista, Jason Moran új albuma. De a lemez ezt félretéve is hátborzongató. Shepp talajvesztett világunk egyik megmaradt biztos pontja. Prófétai ereje, művészetének katartikus hatása a nyolcvanas éveiben járva is a régi.

Szíven üt, ahogy megszólal nyitószámként az emblematikus Sometimes I Feel Like a Motherless Child. Egy Magyarországon turnézó fekete jazzmuzsikus is ezt a melódiát énekelte halkan, közel hajolva a kávéházi asztalnál a pesti napilap riporteréhez, hogy megmutassa, milyen mélyen gyökerező bánat rejlik népének zenéjében – mindez 97 éve történt, a korabeli cikk katartikus élményről számol be. És a fehér embert újra és újra megtalálja a spirituálé, a blues és a jazz speciális afroamerikai üzenete. A The Guardian riportere február végén arról faggatta a 84 éves Sheppet, hogy mennyire tekinti még mindig ellenállónak magát. Persze, hogy annak tekinti, válaszolta, mert elfogadhatatlan számára, hogy a rendőrök fiatal feketéket ölnek az utcán. Magát is az áldozatok közé sorolja; csak tiltakozásra van lehetősége mindaddig, amíg a hatalomban részesülők be nem látják, hogy változásra van szükség. Shepp így értékelte saját szerepét az első budapesti koncertje alkalmából a Gramofonnak 1999-ben adott interjújában: „Azt választottam, hogy kiálljak az elvek mellett, amikben hittem. Az emberek engem ilyennek ismernek, és vagy szeretnek, vagy nem. Kiállok valamiért, és ezt mindenki tudja, az ember aligha érhet el ennél többet.”

De azért Shepp életében is voltak kompromisszumok. Régóta Párizsban él, miközben arról beszél, hogy utólag belátta, a fekete közönségre jobban kellett volna figyeljen, mert a free jazz korszakban éppen annak egy részét idegenítette el. A közérthetőség iránti vágy el is távolította a forradalmi attitűdtől, a faji öntudat és a művészi szabadság kifejezésének abszolutizálásától. Repertoárja is leszűkült, lemezein és itthoni koncertjein egészen triviális örökzöldek is előfordultak, és a szaxofon váltóhangszere a veterán Sheppnél egyre többször az ének – reszketeg, mégis fenomenális vibrátóval.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.