Lemez

Üvöltenie kellene

Archie Shepp–Jason Moran: Let My People Go

Zene

A Black Lives Matter mozgalom összefüggésrendszerébe illeszkedik az itthon is tisztelt, legendás szaxofonos, Archie Shepp és a rendkívüli zongorista, Jason Moran új albuma. De a lemez ezt félretéve is hátborzongató. Shepp talajvesztett világunk egyik megmaradt biztos pontja. Prófétai ereje, művészetének katartikus hatása a nyolcvanas éveiben járva is a régi.

Szíven üt, ahogy megszólal nyitószámként az emblematikus Sometimes I Feel Like a Motherless Child. Egy Magyarországon turnézó fekete jazzmuzsikus is ezt a melódiát énekelte halkan, közel hajolva a kávéházi asztalnál a pesti napilap riporteréhez, hogy megmutassa, milyen mélyen gyökerező bánat rejlik népének zenéjében – mindez 97 éve történt, a korabeli cikk katartikus élményről számol be. És a fehér embert újra és újra megtalálja a spirituálé, a blues és a jazz speciális afroamerikai üzenete. A The Guardian riportere február végén arról faggatta a 84 éves Sheppet, hogy mennyire tekinti még mindig ellenállónak magát. Persze, hogy annak tekinti, válaszolta, mert elfogadhatatlan számára, hogy a rendőrök fiatal feketéket ölnek az utcán. Magát is az áldozatok közé sorolja; csak tiltakozásra van lehetősége mindaddig, amíg a hatalomban részesülők be nem látják, hogy változásra van szükség. Shepp így értékelte saját szerepét az első budapesti koncertje alkalmából a Gramofonnak 1999-ben adott interjújában: „Azt választottam, hogy kiálljak az elvek mellett, amikben hittem. Az emberek engem ilyennek ismernek, és vagy szeretnek, vagy nem. Kiállok valamiért, és ezt mindenki tudja, az ember aligha érhet el ennél többet.”

De azért Shepp életében is voltak kompromisszumok. Régóta Párizsban él, miközben arról beszél, hogy utólag belátta, a fekete közönségre jobban kellett volna figyeljen, mert a free jazz korszakban éppen annak egy részét idegenítette el. A közérthetőség iránti vágy el is távolította a forradalmi attitűdtől, a faji öntudat és a művészi szabadság kifejezésének abszolutizálásától. Repertoárja is leszűkült, lemezein és itthoni koncertjein egészen triviális örökzöldek is előfordultak, és a szaxofon váltóhangszere a veterán Sheppnél egyre többször az ének – reszketeg, mégis fenomenális vibrátóval.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.