Lemez

Üvöltenie kellene

Archie Shepp–Jason Moran: Let My People Go

Zene

A Black Lives Matter mozgalom összefüggésrendszerébe illeszkedik az itthon is tisztelt, legendás szaxofonos, Archie Shepp és a rendkívüli zongorista, Jason Moran új albuma. De a lemez ezt félretéve is hátborzongató. Shepp talajvesztett világunk egyik megmaradt biztos pontja. Prófétai ereje, művészetének katartikus hatása a nyolcvanas éveiben járva is a régi.

Szíven üt, ahogy megszólal nyitószámként az emblematikus Sometimes I Feel Like a Motherless Child. Egy Magyarországon turnézó fekete jazzmuzsikus is ezt a melódiát énekelte halkan, közel hajolva a kávéházi asztalnál a pesti napilap riporteréhez, hogy megmutassa, milyen mélyen gyökerező bánat rejlik népének zenéjében – mindez 97 éve történt, a korabeli cikk katartikus élményről számol be. És a fehér embert újra és újra megtalálja a spirituálé, a blues és a jazz speciális afroamerikai üzenete. A The Guardian riportere február végén arról faggatta a 84 éves Sheppet, hogy mennyire tekinti még mindig ellenállónak magát. Persze, hogy annak tekinti, válaszolta, mert elfogadhatatlan számára, hogy a rendőrök fiatal feketéket ölnek az utcán. Magát is az áldozatok közé sorolja; csak tiltakozásra van lehetősége mindaddig, amíg a hatalomban részesülők be nem látják, hogy változásra van szükség. Shepp így értékelte saját szerepét az első budapesti koncertje alkalmából a Gramofonnak 1999-ben adott interjújában: „Azt választottam, hogy kiálljak az elvek mellett, amikben hittem. Az emberek engem ilyennek ismernek, és vagy szeretnek, vagy nem. Kiállok valamiért, és ezt mindenki tudja, az ember aligha érhet el ennél többet.”

De azért Shepp életében is voltak kompromisszumok. Régóta Párizsban él, miközben arról beszél, hogy utólag belátta, a fekete közönségre jobban kellett volna figyeljen, mert a free jazz korszakban éppen annak egy részét idegenítette el. A közérthetőség iránti vágy el is távolította a forradalmi attitűdtől, a faji öntudat és a művészi szabadság kifejezésének abszolutizálásától. Repertoárja is leszűkült, lemezein és itthoni koncertjein egészen triviális örökzöldek is előfordultak, és a szaxofon váltóhangszere a veterán Sheppnél egyre többször az ének – reszketeg, mégis fenomenális vibrátóval.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.

A botrány határán

A Nádas-életműsorozat leg­újabb kötetét a színházi világnap alkalmából mutatták be az Örkény Színházban. Hogy hazai színházi életünk hogyan viszonyul ezekhez a magyar drámahagyományból kilógó művekhez, arra éppen egy Örkény-dráma, a Kulcskeresők címével válaszolhatunk.