Lemez

Üvöltenie kellene

Archie Shepp–Jason Moran: Let My People Go

Zene

A Black Lives Matter mozgalom összefüggésrendszerébe illeszkedik az itthon is tisztelt, legendás szaxofonos, Archie Shepp és a rendkívüli zongorista, Jason Moran új albuma. De a lemez ezt félretéve is hátborzongató. Shepp talajvesztett világunk egyik megmaradt biztos pontja. Prófétai ereje, művészetének katartikus hatása a nyolcvanas éveiben járva is a régi.

Szíven üt, ahogy megszólal nyitószámként az emblematikus Sometimes I Feel Like a Motherless Child. Egy Magyarországon turnézó fekete jazzmuzsikus is ezt a melódiát énekelte halkan, közel hajolva a kávéházi asztalnál a pesti napilap riporteréhez, hogy megmutassa, milyen mélyen gyökerező bánat rejlik népének zenéjében – mindez 97 éve történt, a korabeli cikk katartikus élményről számol be. És a fehér embert újra és újra megtalálja a spirituálé, a blues és a jazz speciális afroamerikai üzenete. A The Guardian riportere február végén arról faggatta a 84 éves Sheppet, hogy mennyire tekinti még mindig ellenállónak magát. Persze, hogy annak tekinti, válaszolta, mert elfogadhatatlan számára, hogy a rendőrök fiatal feketéket ölnek az utcán. Magát is az áldozatok közé sorolja; csak tiltakozásra van lehetősége mindaddig, amíg a hatalomban részesülők be nem látják, hogy változásra van szükség. Shepp így értékelte saját szerepét az első budapesti koncertje alkalmából a Gramofonnak 1999-ben adott interjújában: „Azt választottam, hogy kiálljak az elvek mellett, amikben hittem. Az emberek engem ilyennek ismernek, és vagy szeretnek, vagy nem. Kiállok valamiért, és ezt mindenki tudja, az ember aligha érhet el ennél többet.”

De azért Shepp életében is voltak kompromisszumok. Régóta Párizsban él, miközben arról beszél, hogy utólag belátta, a fekete közönségre jobban kellett volna figyeljen, mert a free jazz korszakban éppen annak egy részét idegenítette el. A közérthetőség iránti vágy el is távolította a forradalmi attitűdtől, a faji öntudat és a művészi szabadság kifejezésének abszolutizálásától. Repertoárja is leszűkült, lemezein és itthoni koncertjein egészen triviális örökzöldek is előfordultak, és a szaxofon váltóhangszere a veterán Sheppnél egyre többször az ének – reszketeg, mégis fenomenális vibrátóval.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül.