Zene

alábbiakban súlyos mulatozásokról és szomorúságról fog szó esni, és egy óvatlan fordulattal az isten is elõkerül.

Nem láttam az életérõl készült - s most két Oscart is leakasztó - életrajzi filmet, így nem tudom megítélni, hogy a Ray számainak mekkora súlyuk volt Ray Charles sorsában. Az viszont simán leírható: Ray Charles karriertörténetét megbízhatóan - szinte valamenynyi jelentõsebb állomását érintve - követi ez a válogatás, melyhez õ maga szemezgette ki a dalok egyikét-másikát.

Különös örömöt jelent számunkra, ha azt jelenthetjük: tehetséges hazánkfia (jelen esetben Marcel) egy egész albumnyi - s nem is akármilyen! - zeneanyaggal jelentkezik egy neves brit független kiadónál - jelen esetben az LTJ Bukem-féle Cookin' Recordsnál (amely, mint közismert, a sokoldalú Good Looking kiadói csoport egyik címkéje - fõleg a nem kifejezetten d&b-produkciók számára).

lemez Debrecen-dal Vajon hányszor tapasztalták a debreceniek, hogy a városukba érkező utas az ismert nótát fütyörészve kijelentette: itt minden bizonnyal a pulykakakas a címerállat? Tán épp egy ilyen félreértés, s az ebből fakadó felismerés - kéne egy igazi dal Debrecennek - ihlette a közismert helyi zenekar, a PG Csoport vezetőit, a Jantyik testvéreket... Nincs ebben semmi rossz, néhány évvel ezelőtt valakinek az jutott az eszébe, hogy Debrecenben nincsen hegy, ezért sürgősen építeni kell egyet.

Az alapvetõ és döntõ stiláris eltérések ellenére sem érdektelen összevetni a két festõ friss munkáit. A párhuzamba állítás révén különös képet kaphat a nézõ a mítoszértelmezés, pontosabban a mítoszmitizálás legújabb kori fejleményeirõl. Gaál és Várady ugyanis - mintegy háttal állva egymásnak, ugyanakkor két létezõ és aktív nézõpontot reprezentálva - volt, vágyott és leendõnek remélt mítoszszimbolika megteremtésén dolgozik évek óta.

Mindenféle ellenkezõ híreszteléssel szemben az antik auktorok olvasása fölöttébb szórakoztató idõtöltés. Vegyük csak példának okáért Suetoniust!

Szemét, por, ricsaj. Micsoda mocskos bagázs! Részeg és félrészeg véglények tántorogják haláltáncukat az irdatlan lépcsõk alatt. Valószerûtlen lépcsõk, mégis nagyon valóságosak, recsegnek, ropognak, dübögnek. Állandó fenyegetettség, ahogy ez a hatalmas, súlyos szerkezet hátával a tömegszállás fölé tornyosul.

Az ünnepinek is tekinthetõ 60. évadát taposó Szabadkai Népszínház Magyar Társulata három elõadást hozott nemrégiben Budapestre, a Thália Színházba, mely igen dicséretes erõfeszítéssel hömpölygeti a határon túli magyar színházak vendégjáték-sorozatát.

A büféslány, az éjjeliõr és az autótolvaj románcában Torino elsõ számú nevezetessége, a nemzeti mozimúzeumként üzemelõ Mole Antonelliana is fõszerepet kapott. A tavalyi Berlinalén két különdíjjal jutalmazott Éjfél után rendezõjével beszélgettünk.

Mielõtt elhinnénk, hogy már mindent tudunk a fegyverkezõ amerikaiakról, az egész Távol-Kelettel lepaktáló texasi elitrõl vagy a kalóriaburgerrel gyilkoló tengerentúli gyorsétteremrõl, s már a Nyócker címû film trágárságai sem mondanak újat, álljunk meg egy jóízû öklendezés erejéig: a South Park alkotói nem éppen emberszeretetükrõl vagy szépirodalmi értékterjesztõ nézeteikrõl híresek...

Mitõl kult a "kult" (-regény; -film; -úrház)? Naná, semmitõl: vevõbolondító elõtag, címke, semmi egyéb ma már. Kult, ha úgy ölnek, hogy közben Madonna slágereirõl cserélnek épületes eszmét, kult, ha Holden Caulfieldet bagzatjuk a Sötét zsaruk cigin és kávén élõ, meggyõzõen emberi lényecskéivel.

Úgy gondolom, hogy a buda-pesti kortárszenei fesztiválok mezõnyében a Making New Waves szervezõinek nincs konkurenciája. Ez nem afféle homályos ízlésítélet, ez tény, ugyanis fõvárosunk kortárszenei fesztiváljai egész egyszerûen nem fesztiválszerûek, és addig nem is lesznek azok, ameddig igyekezetük - ilyen vagy olyan okok és szorító kényszerek hatására - pusztán egy koncertsorozat összeállítására korlátozódik.

Állítólag Stravinsky mondta, hogy Vivaldi egész életében egyetlen hegedûversenyt írt; igaz, azt az egyet közel négyszázszor. Ennio Morricone egész életében egyetlen filmzenét ír. A probléma ott kezdõdik, hogy akárcsak rõt szakállú kollégája, õ is több százszor adta már el ugyanazt az ötletet. Most éppen a Sorstalansághoz.

Nálunk a népzenében nem eresztett gyökeret - legfeljebb a szalonzenében virágzott - Friedrich Buschmann 1822-ben bejegyzett találmánya, az akkordeon. Így - nem is igazán pontosan - tangóharmonika néven került a köztudatba, s az sem derülhetett ki, hogy az elmúlt évtizedek népzenei mozgalmai micsoda revivalt kerítettek neki.