Nem láttam az életéről készült - s most két Oscart is leakasztó - életrajzi filmet, így nem tudom megítélni, hogy a Ray számainak mekkora súlyuk volt Ray Charles sorsában. Az viszont simán leírható: Ray Charles karriertörténetét megbízhatóan - szinte valamenynyi jelentősebb állomását érintve - követi ez a válogatás, melyhez ő maga szemezgette ki a dalok egyikét-másikát.
Ray Charles (1930, Albany) első - és itt is hallható - sikereit az ötvenes évek elején aratta. Ez volt az az időszak, amikor túlesett már Nat King Cole hatásán, s az első ígéretes lemezszerződését is megkötötte az Atlantickal, továbbá amikor a repertoárjában a dzsesszballadákat a gyorsabb tempójú rhythm and blues-nóták váltották fel. Mint amilyen a Mess Around, az I've Got A Woman vagy a Hallelujah I Love Her So. Az ötvenes évek végén született What'd I Say nemcsak az első listavezető és milliós példányszámú slágere volt, de egyben igen-igen előremutató ötvözete a gospelnek és a rock 'n' rollnak - később Elvis Presley és Jerry Lee Lewis is elkészítette ezekből a maga változatát. Ha pedig az a kérdés, hogy Otis Redding, James Brown vagy Aretha Franklin miért istenítette Charlest, nem kell tovább keresgélnünk a Drown In My Own Tears vagy a Georgia On My Mind című soul-klasszikusoknál - az utóbbi azóta nemzeti himnusszá is avanzsált. S hogy aztán a csúcson maradjunk, itt van a hatvanas évek elejéről a Hit The Road Jack és az Unchain My Heart, melyeken szintén nem fog a rozsda, sem a pop, sem a rhythm and blues terepén. (A Hit The Road Jack amúgy megint csak milliós nagyságrendben kelt el, és megint csak Grammyvel járt, éppen, mint a Let The Good Times Roll.)
Egyébként ez volt az az időszak, a hatvanas évek első fele, amikor Ray Charles kreativitása verhetetlen volt: még a country and western stílushoz is akadt szép szava, lásd I Can't Stop Loving You. Sőt. Ha jól hallom ezt a válogatást, akkor mindazért, amit a neve jelent, 1954 és 1963 között mintha többet tett volna, mint az azt követő négy évtizedben. Baja is volt akkortájt, persze, épp elég - hol a rasszizmussal, hol a heroinnal, de most hagyjuk az életet. Arról, hogy egy fekete srác, aki hétévesen elvesztette a látását, tizenöt évesen pedig a szüleit, a zongora- és klarinét-tanulmányai után hogyan kapaszkodott meg ebben a feketékkel nem mindig rokonszenvező világban, majd remélhetőleg minden kiderül a filmből.
A Ray című album mindenesetre a terjedelmi korlátai dacára is sokat elárul Ray Charlesról; legfeljebb egy-egy legendás Beatles-feldolgozással vagy duettel, esetleg egy intsrumentális dzsesszfelvétellel marad adósunk. De a nagy számai előkerültek és leporoltattak megint. Még akkor is, ha a Rayt követően érte el a legnagyobb sikerét, a - most a halála után fél évvel nyolc Grammyt leakasztó - duetteket tartalmazó Genius Loves Company című albumával.
F. D. J.
Warner, 2004
