Filmzene: Senki földjén (Sorstalanság)

  • - té.pé -
  • 2005. március 3.

Zene

Állítólag Stravinsky mondta, hogy Vivaldi egész életében egyetlen hegedûversenyt írt; igaz, azt az egyet közel négyszázszor. Ennio Morricone egész életében egyetlen filmzenét ír. A probléma ott kezdõdik, hogy akárcsak rõt szakállú kollégája, õ is több százszor adta már el ugyanazt az ötletet. Most éppen a Sorstalansághoz.

Az EMI által megjelentetett CD 15 zeneszámot tartalmaz. Papíron. A valóságban ez a háromnegyed óra alig több három apró kis ötletnél. A többi a zenei ötletmorzsák újrahangszerelt változata. Maga a "fõtéma" egy öthangú, egyszer lefelé, egyszer felfelé hajló a-moll dallamocska. Harmonizálása úgynevezett természetes vagyis vezetõ hang nélküli mollban történik, mely ebben az esetben nem a középkori Modus peregrinust juttatja eszünkbe, hanem az angolszász popzenét. Abból is az érdektelenebb fajtát. Formai felépítése sem törekszik a nagy ívek megrajzolására, hiszen egyszerû háromtagúsága megelégszik egy rövidke maggiore (azaz dúr) középrésszel, ahonnan különösebb érdemi munka után zuhanunk vissza a pánsíp által fémjelzett fõanyaghoz. Pánsíp! Ez az egyébként szimpatikus hangszer, mely különleges hangjával egy pillanat alatt elénk varázsolja a napfényes mediterráneumot, itt egész egyszerûen idegen testként lóg ki a zenébõl/filmbõl. A téma apró változtatásokkal, hol ügyesebb, hol ügyetlenebb ellenponttal, néha jobb, de többnyire rosszabb hangszerelésben még vagy négyszer-ötször köszön vissza. Nem járunk sokkal jobban a második anyaggal sem, mely öt különbözõ néven fut. Ebben Morricone visszatér a jól bevált recepthez, a Volt egyszer egy vadnyugat óta zenei névjegyként jelen levõ vokalizáláshoz. A sokáig egy helyben topogó, majd egyre nagyobb lépésekben mozgó dallamot kórus és zenekar kíséri. Stílusa alapján biztos helye volt/van/lesz bármely spagettiwesternben. Cseppet sem meglepõ, hogy az audio élményként semmitmondó. A tábort, a lélek pusztulását megjelenítõ, éles ritmusú, mindig magasabb kezdõhangról ereszkedõ egyszerû skálamenet a film leghatásosabb "összmûvészeti" pillanata. Hangneme az A-dúr paralelje, fisz-moll, mely végre némi hangnemi változatosságot jelent az egyébként szigorúan "A" tonalitásban mozgó 45 percben. Morricone úgy döntött, némi hungaricumot is belecsempész zenéjébe. Tulajdonképpen szerencsések vagyunk, hiszen cimbalom helyett akár tárogatót vagy köcsögdudát is megálmodhatott volna az olasz mester. Bár hangszerismerete alig-alig jutott túl a zenei lexikonok rövid címszavánál, ne legyünk telhetetlenek! Néhány semmitmondó hangon kívül majdnem egy egész percnyi allegro tételt is ránk áldozott. A szintén a-mollban lévõ kamubarokk anyag szép példája a sehonnan sehova tartó alibizenéknek. Hangnemi kitérései ötletszerûek, zenei motívumai érdektelenek.

S ezzel végére is értünk a szegényes kínálatnak. Nem az a baj, hogy ezek a zenék a filmtõl függetlenül nem nagyon élnek meg, hiszen ebben a mûfajban ez nem kritérium. Nem is az a baj, hogy harmónia-világa nem jutott túl Kesztler összhangzattankönyvének elsõ leckéin, hiszen az egyszerûség akár erény is lehet. A baj az ötlettelenség, az önismétlés, a szellemi restség. Ez a zene minimális kreativitással elkészített iparosmunka. Konzerv. Bármely rendezõ bármikor leemelhetné a polcról, és alávághatná bármely filmjéhez. Nem kötõdik sehova. Lebeg a senki földjén.

- té.pé -

Figyelmébe ajánljuk