Vasoszlopok, vastraverzek. Nincs egy biztonságos zug, egy tenyérnyi tisztás a szatyor- és rongykupacok, a flakon- és dobozhalmok között, a matracok, a szemét lélekvesztõjében. Otromba maskarák imbolyognak, botorkálnak, toporognak, kuporognak mindenütt. Aztán hangokat hallatnak, aztán megszólalnak, ki így, ki úgy, és kezdjük kihámozni a göncökbõl az egyes személyeket, a harsogásból, dadogásból, artikulátlan beszédbõl a szavakat. Apránként megkülönböztetjük az egyik roncsot a másiktól. Arcuk lesz. Sorsuk. Múltjuk.
Az a kis elmázolt képû, folytonosan dülöngélõ, szatyraival, csizmájával, párnájával küzdõ-ügyetlenkedõ, tépett tollú lila madár Násztya (Bozó Andrea). Mindenki macája, mindenki kapcája. Közben meg alkalmasint kis párnácskájával terhesnek álcázza magát. S bár
a piát sem veti meg,
a szerelmi limonádét szomjúhozza, ronggyá olvassa az ócska ponyvákat. És ha ezeket meséli - mint a sajátjait -, magával ragadja, el-varázsolja a többieket is. Furcsa párost alkot a sötét arcú, romjaiban is decens, többnyire rezignált, kehes Báróval (Kaszás Gergõ), aki gõgös felsõbbrendûséggel leplezi le Násztya konfabulálását, miközben - vak vezet világtalant - szemérmesen óvja, vigyázza. Megalázza, kibékíti. Násztya is õt. Ez az õ rítusuk, öszszetartozásuk.
Abban az usánkában az a nagy medve a fõnököt játssza, mindenkit túlharsog, mindenkivel gorombáskodik. A haldoklóval is. Két ordítás között figyel, fülel, begyûjti az információkat, hogy aztán a maga hasznára fordítsa. Kemény legény ez a Bubnov (Anger Zsolt), ez ad neki tartást, pedig õ is csak egy kivert, kóbor kutya, mint a többi. Ugat, de nem harap. Köröz a sóhajtózó Anna (Kalmár Zsuzsa) körül, aki a végét járja, magára hagyottan. Mert a férjének (Mihályfi Balázs) sincs egy jó szava, gesztusa hozzá, csak csikorog folyvást, mint egy használaton kívüli ajtó.
Az a tenyeres-talpas, nagy fejû fickó szelíden ágál, csendesen delirál. Rövid dzsekijében, kötött sapkájában nem éppen mûvészember, színész benyomását kelti. Nehéz elképzelni, hogy valaha végig tudott mondani egy verset. Agya már nincs, de lelke mintha volna a Színésznek (Mészáros Máté). Akit lehengerlõ dumájából, izgágasá-gából kiindulva inkább néznénk színésznek, a másik nagydarab - hosszú, leffegõ kabátban, hanyagul nyakba vetett sállal -, Szatyin (Vajda Milán) még nem itta el az eszét, a lelke viszont alig pislákol. Körülöttük sertepertélnek többen is, a Szappanos (Rácz János) kis, gizda alak, a Tatár (Sata Árpád) gajdoló délszláv menekült, a kosztól kivehetetlen vonásokkal.
Át- meg átrendezõdnek a viszonyok, ahogy új emberek érkeznek, kerülnek elõ. Sorstársak, mint Kvasnya (Nádasy Erika), "a munkába járó nõ", aki a beteg iránti jóindulatával új színt hoz, ahogy Vaszka Pepel (Gál Kristóf) is, a vagány srác, aki józan és eleven, érteni, amit mond, ha kiabál is, meg egy bohóckodó fiú, Aljoska (Hüse Csaba). Belibben egy áttetszõ, szél-fútta lány, aki otthonos köztük, de mintha mégse közülük való lenne, s vele egy idegen, akit ez a Natasa (Jordán Adél) invitált meg. Luka (Szegvári Menyhért) hasonszõrû, de mégsem, túl tisztán, túl rendezetten, egy másik dimenzióban beszél, szokatlan hangot üt meg, újságot olvas, szemüveget használ.
A nagy változást a "rendes emberek" hozzák, vagyis a szállásadó páros, a sunyi, idõs férj, Kosztiljov (Venczel Valentin) és fiatal, csinos, de ordenáré, mohó felesége, Vaszilisza (Kovács Patrícia) meg a rendõr, Medvegyev (Pálfi Zoltán). Megtanuljuk megkülönböztetni a hajléktalant az élõsködõtõl, a reménykedõt a számítótól, az elesettet a szétesettõl, a szerelmest a szeretõtõl, a gyengét az aljastól. A hajléktalanszálláson párhuzamosan és nyilvánosan zajlik minden, veszekedés, szerelmi légyott, alvás, kuglizás, imádkozás, haldoklásÉ A figyelem megosztott, míg Szappanos mosakodni nem kezd. Mindvégig lélegzet-visszafojtva nézzük, ahogy levetkõzik, és akkurátusan csorgatja egyik, majd másik test-részére a palackokból a vizet, dörzsölgeti, törölgeti magát a szatyrokból elõhalászott rongyokkal, ahogy a koszos alsógatyában reszketve áll, és egyszerre nevetségesen, taszítóan, de méltósággal buzgólkodik megtisztulásán, vagy ahogy a Színész fönn a traverzeken - miközben lent élénk társas élet zajlik - dobozokból összerak egy kirakatbábut, sapkájával, sáljával felöltözteti, mielõtt - mint utóbb kiderül - kint felakasztja magát. Ennek a két szikár, egyszersmind megrázó cirkuszi mutatványnak, némajátéknak a képeit kapjuk örök emlékül, szuvenírnek a hajléktalanokról. Minden egyes figura
a tökélyig kidolgozott,
a testi-lelki leépülés megannyi fokozata, variációja elevenedik meg hitelesen, de az elõadás nem ragad bele a szociológiai naturalizmusba, nem didaktikus. Elemeli a hangsúlyosan eltúlzott színészi játék és az enyhén groteszkre vett jelmez, "maszk" (Nagy Fruzsina), a díszlet (Horgas Péter), amely eleve stilizált keretbe fogja az elõadást, amint a zene is, a csöppet édes-bús dalocska, amely hol kívülrõl, hangszórókból szól, gyermeki hangon vagy Tom Waits rekedtes hangján, hol a hajléktalanok kutyaütõ "elõadásában" halljuk. (A zenei munkatársak: Mészáros Máté és Jordán Adél.) A stilizálást segíti a gorkiji alapanyag Morcsányi Géza újrafordításában, a mai, eredeti hajléktalanvers inzertálása a drámába, valamint Luka figurájának értelmezése is: részt vesz meg nem is a játékban, õ a testett öltött szubsztancia, a kísértés. Máté Gábor rendezése, miközben a nyers valóságot tárja elénk drasztikus és radikális eszközökkel, par excellence színházi nyelven megszólaló vegytiszta színházi produkció.
Vannak vándorkiállítások. Legyenek vándorelõadások, elsõül az egri Éjjeli menedékhely.
Havas Fanny
Egri Gárdonyi Géza Színház, 2005. febuár 18.
