Ilyen típusú seregszemlékbõl pedig van kínálat - magam évente legalább harminc olyan kortárszenei hangversenyt hallgatok végig, mely valamilyen sorozatba illeszkedik. Kritikusként ilyenkor magvas összefoglalásra kényszerülök, megállapíthatom, hogy az adott koncertfolyam öszszetétele éppen akkor milyen volt. A Making New Waves viszont valódi fesztivál, a koncertek mellett mûhelyeket (ezúttal hármat) kínált, ez évben pedig speciális, a rendezvény fellépõihez igazodó mûveket rendelt (nem egyet, mutatóba, hanem mindjárt hetet), s arra törekszik, hogy minden évben valamilyen tematika köré szervezze a különbözõ eseményeket. Mi-közben a Making New Wavesnek nincs valódi konkurenciája, az elnyerhetõ támogatásokra - információim szerint - mégis az esélytelenek nyugalmával pályázik. Könnyûnek tetszõ kérdés, ám messzire vezetne a válasz, így most álljunk csak meg a kérdésnél: valódi vagy álfesztiválok szervezéséhez járuljunk-e hozzá adóforintjainkkal?
Tuti koncertnek ígérkezett mindjárt az elsõ, melyen a Trió Lignum - szokásához híven - szemre tetszetõsen ötvözte a régit a legújabbal. Igen ám, de ezúttal Kodály és Esterházy Pál darabjai sajátosan mûködtek, a "miheztartás végett" periodizálták a legfrissebb darabokból álló estet. Három fiatal zeneszerzõ - Bolcsó Bálint, Futó Balázs és Gryllus Samu - és egy örökifjú komponista, Csapó Gyula mûvei hangzottak el a Trió Lignumtól elvárható magas és megbízható színvonalon. Bolcsó Bálint darabjának (Ének, Hold, Gondolat) néhány szép részlete nem tudta feledtetni, hogy maga a kompozíció mértéktelen, szétesõ, s nem volt képes megindokolni azt sem, hogy miért kellett a Trió Lignum tagjait egymásnak háttal leültetni. Úgy tûnt, hogy a komponálás utolsó fázisára - a radírkoptatásra - nem maradt idõ. Tetszett viszont Futó Balázs mf címû Morton Feldman hommage-a. A lebegõ kánonszerkezet, a ritmus finom pulzálása, a fokozatosan bõvített hangkészlet és a tonalitás-érzékenység jól felismerhetõ és személyes stílus körvonalait vetíti elõre. Gryllus Samu Ring II (M) darabja a színpadi akciót és a zenét ötvözte, ebben a tekintetben testreszabott mû volt, hiszen a trió tagjai korábban sem idegenkedtek például a versmondástól vagy a tánctól. Az így megspékelt zenei matéria ugyan üde volt, de számomra hiányoztak belõle a karakteres, intenzív zamatok. Csapó Gyula beszédes címet választott darabjának: Hímzésminták a Megrepedt Föld Arculatára. A teljes második félidõt kitöltõ darab annyira tetszett, mint egy a Burda magazin szabásmintáiból összeállított enciklopédia. Ez persze jottányit sem változtat azon, hogy Csapó a legszeretetreméltóbb zeneszerzõk egyike, ráadásul Hímzésmintáinak titka egyszer talán elõttem is feltárul, a szabásminták rejtélye viszont soha.
A második nap
Ekkor a holland De Ereprijs zenekar lépett fel. A Magyarországon szokatlan összeállítású együttes jórészt fúvósokból, valamint baszszus- és elektromosgitárosból, ütõsbõl és egy billentyûsbõl áll. (Hasonlóan rendhagyó összeállítású cseh és holland együttesek az elmúlt években éppen itt, a Trafóban vendégeskedtek.) Mûsoruk külföldi szerzõket bemutató része feledhetõ volt. Kíváncsiságból csak Hanna Kulenty (Going Up) darabját hallgatnám meg újra, David Dramm (Zero Roll) és Martjin Padding (Paddings' Millennium Peasant Dance 1) kompozícióit - humoruk dacára - nem szívesen. Viszont el kell ismernem, hogy e három mûvet valóban a zenekarra szabták. Ez a három szerzõ tudta, milyen típusú zenében érzik jól magukat ezek a derék hollandusok, mi az, amivel egyáltalán azonosulni képesek. Ezt a magyar szerzõk - Vajda Gergely, Dargay Marcell, Horváth Balázs - nem tudták, úgy tûnt, õk csak a hangszerek listáját ismerték, a zenekar lelkületét aligha. Így a fesztiválra rendelt darabok nem hoztak átütõ sikert. A három magyar mû közül egyik sem állt igazán jól ennek a zenekarnak, máshogy fogalmazva: az együttes - más-más mértékben - önnön korlátjaival szembesült a magyar szerzõk partitúrái láttán. A fentiek dacára mégis az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a legdöcögõsebben elõadott darabot (Dargay Marcell: Conchordance) éreztem a legsikerültebbnek. A zenekari tagok többsége a nézõtér két oldalán helyezkedett el, egymástól távol, Vajda Gergely pedig a közönséggel szemben állva vezényelt. Úgy tûnt, hogy a muzsikusok nem szoktak hozzá az efféle feladathoz, gyámoltalanul, néha tanácstalanul játszottak. Kiderült: egyikõjük sem hangszerfenomén. Ám a kompozíció még ilyen körülmények között is mûködött, izgalmas zenei teret hozott létre, ebbõl Dargay tehetségére nézve bátran vonjunk le messzemenõ következtetéseket.
A zenei térszervezés Horváth Balázs munkájának (Magnets V - négy) is meghatározó eleme. A tetszõleges sorrendben elõadható négy tételt a karmester négy különbözõ oldalról irányítja, amikor például velünk szemben áll, akkor a zenekart hátulról halljuk. A tételek között oldalt cserél, a muzsikusok követik, ráncigálják székeiket, zajonganak, igazgatják a kottaállványt. A tételszüneteket ezáltal Horváth elõre meghatározhatatlan zörejjel tölti ki. Egy angolul beszélõ hölgy mellettem elégedetten jegyezte meg: milyen okos és egységes darab ez. Egyet kellett vele értenem, egyedül azt kifogásoltam, hogy a két zenekari "oldalnézet" között markáns akusztikai különbség nem fedezhetõ fel.
Úgy érzem, hogy a koncert nyitányaként felhangzó Vajda Gergely- darab (Waking Waves) nem szólalt meg, vagy ha igen, akkor valamilyen alapvetõ strukturális probléma van vele, mivel a zeneszerzõi szándék teljesen rejtve maradt.
Kisopera
A szombat esti elõadásra teljesen megtelt a Trafó nézõtere, eljött ugyanis a kortárs tánc közönségének "kemény magja". Ez az érdeklõdés, életkor, kulturális háttér, ízlés tekintetében sokszínû, éppen ezért tökéletes publikum kíváncsi volt egy magyar mû õsbemutatójára. Ilyen típusú érdeklõdéssel - lássuk be - nem sok fesztivál büszkélkedhet. Szakács Ajtony Csaba Gentle birth címû mûvét a fesztivál és a Szombathelyi Bartók Szeminárium rendelte, a Trafó pedig erejét meghaladó módon segítette a mû színpadra állítását. Nehezen meghatározható mûfajú darabról van szó. A "multimédiás kisopera 3 énekesre, 9 táncosra, videóra és számítógépekre" meghatározás valószínûleg nem fedi teljesen a valóságot, mert az esti szórólapon már az "epikus performance/kisopera" megjelöléssel találkoztam. A két mûfaji körülírás együtt fedi a valóságot, és sejteti, hogy a szervezõk a fesztivál reményteli "nagy dobására" készültek vele. A nagy dobásból bátor és luxuriózus kísérlet lett, érezhetõen sok lemondással a háttérben. Ám még így is képet alkothattam magamban arról, hogy tökéletes infrastrukturális háttérrel milyen lenne ez a kisopera. Valószínûleg ugyanilyen. A technológia és a professzionális kivitelezés ebben az esetben egyszerûen csak olajozottabban szolgálna egy kidolgozatlan szüzsét, s az alkotók gyémánt berakásokkal díszített elefántcsont gombot varrnának egy lódenkabátra. A zene is a gomb része, határozott kézzel szabott elektronikus kompozíció, figyelemre méltó részletekkel. A zenei minõség viszont semmilyen koreográfusi reflexet nem váltott ki az alkotótársból, Gergye Krisztiánból. Ez engem - tánchoz nem értõ vidéki srácot - a mozgásmûvész tehetségérõl szóló mendemondákkal szemben meglehetõsen gyanakvóvá tett. A tánckar teljesítményérõl ezek után nem szívesen mondok véleményt, a három énekes (Szabóki Tünde, Csapó József, Szabó Réka) közül Szabókinak volt a legtöbb jó pillanata.
Az utolsó napon a mûhelyzáró koncertet a hö-mi énekes Tran Quang Hai kurzusának növendékei kezdték. A hö-mi technika egy speciális, elsõsorban Mongóliában ismert, kétszólamú éneklési mód. A fesztivál idején pusztán a legegyszerûbb "trükkök" elsajátítására volt mód, a megcélozandó tökéletességbõl Tran Quang Hai mutatott ízelítõt. Elképesztõ, éppen ezért leírhatatlan dolog.
Úgy tûnt, hogy nem henyéltek a KépesHang elnevezésû, Stewart Collinson és Duncan Chapman által vezetett mûhely inasai sem. Videomûvész és zeneszerzõ hallgatók hoztak létre közösen rövid audiovizuális szkeccseket, melyekbõl ötöt mutattak be a közönségnek, ráadásként pedig a "tanár urak" vezettek elõ egy audiovizuális improvizációt, egy véletlenül éppen Pesten bolyongó angol cimborájukkal, aki történetesen shakuhachijátékos. A rutinos angol rókák egy kifejezetten finom és kiérlelt rögtönzéssel köszönték meg, hogy itt lehettek.
A zeneszerzõ mûhely hat növendéke a De Ereprijs zenekar számára komponált rövid darabokkal pályázott a kurzusra. A mûhelymunka során csiszolták és begyakorolták az új mûveket (nem is hét, hanem 13 új magyar mû született?). Az egyik ilyen próbán meggyõzõdhettem arról, hogy a zeneszerzõk képzéséhez ennél hasznosabb és célravezetõbb formát nemigen lehet kitalálni. Az esti koncert pedig fájdalmasan üzente, hogy már megint tele vagyunk tehetségekkel, és félõ, hogy az állóvízben idõvel õk is elbambulnak. Hát akkor keltsünk hullámokat. Százat, ezeret!
Molnár Szabolcs
Trafó Kortárs Mûvészetek Háza, február 23-27.
