Zene

film Ray A téma az utcán hever, Ray Charles afroamerikai, vak, szegénysorból jött, sok slágert írt, nemrég halt meg: nosza, filmet neki/belõle! Az efféle ziccereket akarják aztán a hollywoodi erõcsatárok teli csüddel a hálóba bikázni, és lesz belõle csúfos kapufa vagy szöglet. Nem így a mi esetünkben.

Korabeli poén, Kosztolányi Ádám Szentkuthy Miklósnak: - Te, Miklós, úgy hallottam, hogy megfilmesítik a Prae-t, és Bilicsi Tivadar lesz a Prae!

Brumi már régen nem Mackó-városban kószál, nem a Balatonon nyaral, iskolába sem jár: fölnõtt, s felnõttként szembe kellett néznie önmagával. Önképét pedig el kellett helyeznie, bele kellett illesztenie a világ képébe, mely torz és kegyetlen, bár alkalmasint - s ezt Brumi is jól tudja - igen szépen ábrázolható. Brumi elveszített egy szeretett lényt, s most Panasz Muki bõrébe bújva siratja. Brumi alól kifutott az idõ.

Vannak drámák, amelyek alól olykor kimegy az idõ. Van olyan is, hogy megint visszamegy, de olyan is, hogy többé soha. Nem a szokásos - és olykor magától értetõdõ - avulásról van szó, hanem inkább az idõ kanyarjáról.

Ahogy a szociális ellátás, a filmgyártás sem tud mit kezdeni a hajléktalanokkal. Egy komolyabb karakter - koldus, utcagyerek, utcai zenész - megformálásához már bizonyos szakmai ismeretek szükségesek, ezért a klosárnak a vásznon legtöbbször csak a statiszta igen gyúlékony szerepe jut. De Ragályi Elemér elsõ filmjében fordul a kocka: a Keleti pályaudvar mocskában fetrengõ ágrólszakadt (Kern András) krétai luxusszállót örököl, és mivel a jogos birtokbavétel egy percet sem várhat, hõsünket görög ügyvédek szállítják, csak úgy melegében, mocskosan, büdösen a napfényes szigetre. A stewardessnek egy flakon légfrissítõt kell felhasználnia.

A szerzõ (a Magyar Narancs egykori fõszerkesztõje, a továbbiakban VBA) ebben a kissé sûrû, verbunkos amerikanizmusokkal, pesti szlenges japánsággal megírt életrajzi regényattakjában Hollywood "legfüggetlenebb" és "legõrültebb" rendezõjérõl értekezik.

Verdun 108-as számú, Bingo Alkonyként elhíresült lövészárká-ban Manech-nak (Gaspard Ulliel) és négy társának elege lesz az értelmetlen öldöklésbõl. Hagyják a fenébe a németeket, inkább önmagukat csonkítgatják, a mihamarabbi hazatérésben reménykedve. Az otthon melege helyett azonban a tûzvonal közepén halálra ítélve, a senkiföldje drótakadályaiba gabalyodva találják magukat.

Már megint egy szimpatikus szerencsétlen a klottgatyák és sörhasak birodalmából: Miles vagyok a szomszédból, a minden lakótömbre jutó lúzer. Lábam görbe, vállam csapott, és a könyvemet sem akarják kiadni.

A háromszögben ábrázolt szem a 17. századtól a Szentháromság és Isten jelképe a keresztény ikonográfiában. Itt egy zöldbe játszó, szemcsés, nehezen kivehetõ, elmosódott látószerv van a vásznon, alig-alig ismerjük fel, kérdés, hogy mi figyeljük-e õt, vagy õ figyel bennünket. A perspektíva vált - a szem nézõpontjából nézhetjük tovább az eseményeket: egy prostitúcióra bírt lány történetének jeleneteit. A szereplõk mondatait pár másodperc idõeltolódással egy hang ismétli meg - úgy tûnik, a szem nem csupán lát, de hall is mindent.

A tavasz végén járhattunk, amikor híre röppent, hogy - Tzotzoglu Jorgosz helyén Both Miklóssal - újjászervezõdött a Barbaro zenekar. Néhány új számot is felvettek, s bár lemeztervekrõl még nem beszélhettünk, egy-két koncertet már el lehetett csípni. Nekem most jött össze elõször, január 29-én a Fonóban.

A rockzene kétségkívül tud valamit az örök visszatérés mítoszáról: az amerikai underground fajsúlyos, vadabb oldala például ismét elképesztõen lendületbe jött az utóbbi idõben. Vert helyzetbõl az uralkodói trónig - szóba hozható volna itt a teljes, mostanra már voltaképp tradicionális heavybe forduló új hardcore-mezõny, de engem, ha már zúzásról van szó, sokkal jobban lázba hoz néhány egészen öntörvényû, rendkívüli energiákat felszabadító friss zenekar. Részemrõl ezen a terén most béke van: nemrég a Mastodon komplex és epikus természetû Leviathanja, most meg az új High On Fire ütött ki, ízes parasztlengõssel.

színház Agatha Christie Tíz kicsi néger című krimijét bizonyos, politikaikorrektség-okból más címmel játsszák ugyan a Vidám Színpadon, de így emlegetik, és igazuk van. Alapmű - bár nem épp a színpad az igazi műfaja.

Elõkelõ - divatjamúlt, de jó kis szó ez itt -, tehát elõkelõ és mélyen komolynak láttatott tárlat állítja sorba leendõ közönségét a Mûcsarnok lépcsõin: 118 kép 16 francia város 26 múzeumából, négyszáz év festészete, fény és árnyék jeligére. Óriási apparátus, sok pénz, nagy munka, s a golemizálódni látszó mûvészettörténet Budapesten is megmutatta, hogy ha beléje helyezik az apparátust, a munkát, de legelõször a pénzt, éledni képes - mindhalálig.

Alapos tényfeltáró írás, amelybõl hitelesség sugárzik, ezért aztán jól olvastatja magát, csak úgy zizegnek a lapok - házi használatra a szociográfia fogalmának ez a meghatározása nekem bizony megfelel. Még jobban megfelelne, ha egy helyben állna a világ, ám nem ez a helyzet, így aztán alaposság és hitelesség mércéi - tényrõl és feltárásról nem is szólva - hajlamosak az elmozdulásra. De ami a leginkább változékony, az a mûvek közege.