Galambos Péter díszlete megfelelő: elöl a süllyesztett asztal több is ennél. És a kandalló felett ott áll, ahogy kell, a tíz kicsi porcelánfigura: számuk fogyatkozása jelzi, hol tart e különös igazságszolgáltatás.
Simon Balázs rendezése csupa kompromisszum. Jó érzékkel kerüli a morális aspektust: a bűnök vizsgálata gyengítené a krimiszálat, de főleg a játék tempóját. Kerüli a karakterek egyénítését is - ehhez meg túl kevés színésze van. Arra koncentrál, amire lehet, sőt muszáj: a feszültség fokozására, a cselekmény lebonyolítására.
Mindazonáltal a feszültség nem fokozódik, hanem lanyhul. A cselekmény viszont nagyjából lepereg - apró anomáliák, a figurák és az élők száma közti olykori ritmuszavar vagy a takarni kívánt, mégis föltűnő megoldások belezavarnak, de nem nagyon.
A produkció nagy terheket cipel - egyik sem a rendező "sara", de mindet neki kellett volna csökkentenie: a színészi játék nívója mélyen átlag alattiÉ Figurateremtés helyett harsányság, karikaturisztikus "túlfogalmazás", a közönséggel szembeforduló didaktikus deklamálás folyik. Ennyi üres és ordító poháremelgetést, -töltögetést én még egyszerre nem láttam.
Az előadás egyetlen mázlija Benedek Miklós beugrása Wargrave bíró szerepébe. Stílus és tartás jön be vele a színpadra, neki van igazi hatása és aurája, noha - a többiekkel ellentétben - nem törekszik rá látványosan. És bár az ő szerepe tagadhatatlanul fontos - mégiscsak egy a tíz kicsibőlÉ
- ki -
Vidám Színpad, 2004. december 27.
JJ
web
www.galaktikamagazin.hu A magyar tudományos-fantasztikus irodalom rajongóinak az elmúlt év talán legfontosabb híre, hogy újra megjelent a Galaktika. Ezt azok értékelik csak igazán, akik valaha tagjai voltak a Galaktika Baráti Körnek, és olcsón hozzájutottak mindenféle, könyvárusi forgalomba nem került, különleges regényhez. Még híre-hamva sem volt a Gibbson-kultusznak, amikor a Galaktika már kiadta a népszerű cyberíró egy korai kötetét, sőt Stephen Kingtől is olvashattunk azóta sem favorizált, megfilmesíthetetlen sci-fi thrillereket.
Aztán jött a fantasy meg a kibernetikus bestsellerek kora, és sajnos lesöpörte a szcénáról még a Nagyvárad téri Galaktika antikváriumot is. A műfaj rajongói földalatti olvasó-körökben csereberéltek, az internet adta lehetőségekkel élve nemzetközi leve-lezőlistákon merengtek az arany napokról, vagy olcsó Star Wars-karneválokon elégíthették ki földönkívüli-fetisizmusukat.
Pedig a név végig ott volt, és most megvették - nyilván nem sokért -, nagyon okosan, és folytatják az egészet, mintha abba sem marad volna. Mondjuk, ez enyhe túlzás, mert sokak bánatára nem kizárólag irodalommal foglalkozik a lap, hanem a legfrissebb tudományos eredményekkel is. De ennek meg a fiatalság örvend, és egyébként is újra kedvet kell csinálni a literatúrai fantasztikumokhoz. A magazin nem kifejezetten túlöltöztetett weboldalán minden fontosabb történésről értesülni lehet, és bár az aktuális címlapok mindig felkerülnek, nem az offline magazin puszta netre konvertálására van kárhoztatva a szájt. Legnagyobb ékessége a linkgyűjtemény, amelynek segítségével még magyar autodidakta sci-fi írók zsengéihez is hozzájuthatunk.
- sisso -
JJJJ
design
KERESZTTÛZ Átalakult a Nap Tv közéleti "kötekedő" műsorának díszlete. A műtéglás, mű ágyúcsöves (!), barnásvörös stúdiósarkot hosszú használat után, évekkel ezelőtt kakaószínűre mázolták át, majd ebben a reparált környezetben kergették az igazságot reggelenként. Ez a lehasznált csatatér változott most meg. Véget ért a papír ágyúcsövek bárgyú üzenete: hogy itt kérlelhetetlen újságírók össztüzet zúdítanak a közszereplőre. A válaszoló mögött a háttérben néma robbanások utaltak az "ütközetre". Ezt a szcenikai tévedést később korrigálták, talán mégse való egy hétköznapi beszélgetés díszletébe a mégoly mindennapos merényletek fenyegető, füstös képe. A megújult díszlet sem különb azonban az eredetinél. Az újságírók, mint egy esztrádzenekar tagjai, változatlanul egy pult mögött álldogálva "szólóznak". A háttérben néhány "modern", négyzet alakú falemez, a képernyőn rejtélyesen növekvő csillagsorok; ki tervezi ezeket - a főnök?
A négyszemközti beszélgetések sárga-kék díszletében a vas kerti székeket lecserélték kényelmetlen, magas konyhaszékekre. A díszletben szereplő szürke vízvezetékcső (!) oszlopokat is sárgára festették (végre!). A Nap-kelte munkatársai verhetetlenek a használhatatlan, otromba ötletek kiagyalásában. Az ő "találmányuk" a riportok befejezésére figyelmeztető dallamszignál! A beszélgetők megalázásának ez a módja a televíziózásban máshol elképzelhetetlen. Nem is értem, miért tűrik? A reggeli híradóban, a hírolvasó "robot lány" válla mögött az ausztrál földrész egy éve elferdült, talán észre sem veszik, ha leesik majd. Pedig a házigazda mtv igyekszik: az Estéhez kékes fényben derengő, futurisztikus környezetet gyártattak. Kissé mesterkélt a látvány a felhőkarcolókkal a háttérben, de legalább szakértő munka. Talán beszélniük kellene egymással az érdekelteknek az egységes megjelenés okán, ha máshol nem, akár a konyhaszékeken.
Szőnyei György
J
koncert
Schiff András Mozart- estje Ha akadt az elmúlt hetekben olyan koncert, melyet biztosan nem az új hangversenyteremben kellett volna megrendezni, az a három Mozart-zongoraversenyt tartalmazó volt. Persze értem én, ha csak egyszer az életben tudjuk megfizetni ezeket a remek zenészeket, akkor léptessük fel őket olyan helyen, ahol egyelőre nem kell terembért fizetni, és a magas nézőszám nullszaldósra hozhatja az eseményt. Ha azonban az akusztikai - és ettől nem elvonatkoztatható - zenei élményt nézem, igencsak deficites este volt. Eddig három alkalommal volt szerencsém zenét hallgatni a jövő koncerttermében, s bár az akusztikai viszonyok minden alkalommal mások voltak, azt mindannyiszor megállapíthattam, hogy a terem mai állapotában csak nagy létszámú, nagy hangvolument produkáló együttesek, művek hiteles tolmácsolására alkalmas.
Ezt igazolta Schiffnek a kamara-szimfonikusok kategóriájába tar-tozó baráti társulása is, a Capella Andrea Barca, rögtön az első hangok - kissé bizonytalan - megszólalása után. Távoli, erőtlen, szürke hangzás, bizonytalan dinamikai érzet. A szomorú helyzet nem javult jelentősen a szólista belépésével sem. Az oly sokszor megcsodált zongorahang most fáradtan, porosan érkezett meg a terem hátsó harmadába. A "Koronázási" versenymű (KV 537) első tételében perceken át csupán a magánszólam "balkezét" lehetett hallani, de a hangzáskép labilitása folyamatosan bizonytalanná tette az estét. Hogy Schiff érzékeny zongorista, azt nem kell bizonygatni. A lassú tételek lírája vagy a záró rondó "gemütlich" kedélyessége, a súlyok finom visszatartása, kiemelése és az este legszebb néhány percét hozó, ráadásként megszólaló Schubert Gesz-dúr Impromtu is ezt példázta. De a teljes hangversenyélmény a pozitív előítéletre, a "nem lehet, hogy ilyen unalmas lenne" érzete pedig sokkal inkább a hitre, mintsem a tapasztalásra épült.
- té. pé -
2005. január 25. Nemzeti Hangversenyterem
J az akusztikára
film
A pokol anatómiája Rendben, akkor legyen a kérdés a nő, a férfi, a szexualitás és a tabuk ledöntögetése. Az ember hús, erről a kultúrák szeretnek szemérmesen megfeledkezni, de nem zörög a kultusz, ha nem fújja a szél. Catherine Breillat pedig belesétál a legátlátszóbb, legtriviálisabb csapdába: nosza, döntsünk tabut! Az alaphelyzet, minden kimódoltsága (egy homoszexuális férfi meg kell hogy "figyeljen" egy önmagát teljesen kitáró, megalázó nőt) ellenére al-kalmas volna egy megrendítő uta-zásra, azonban kudarc kudarcot ér. Hiába a színes, szélesvásznú sokkhatás, hiába a sok költői(nek szánt), illetve filozofikus szentencia, melyek a képek felszínén lebegve általában ordító közhelyekké száradnak kiszolgáltatottságról, birtokviszonyról, a halál és a nemiség közeli viszonyáról. Provokatív képek, erőszakban tobzódó jelenetek - ennyi, ezeket vágja hűvös halomba a rendezőnő. De nem éri meg a sok action, nem jutunk semmihez. A megbotránkoztatás és az őszinteség túlhajtása önmagában kevés, sőt lényegében nem más, mint a szemellenzős, nyárspolgári kultúra másik oldala, hisz ugyanolyan logikát követ. Különben miért is lenne jelentősége, hogy a férfi főszerepét egy pornósztár, Rocco Siffredi játssza el? S ahogy az autenticitást és az öncélt sem érdemes összekeverni, ugyanúgy a színészi játék hitelessége sem egyenlő azzal, hogy pontosan tudható, itt bizony minden élesben megy (a konkrét példákat most mellőzném). Megrázó, kemény, pontos film akart ez lenni, de kegyetlenül hamis, széteső lett.
- dercsényi -
Az Odeon bemutatója
JJ
könyv
Anne Tyler Minden földi jó című regénye olyan, mint egy ötletes és finom saláta: az ember jóízűen megeszi, elégedetten nyugtázza, hogy egészségesen, mégis jól táplálkozott - és eléggé hamar megéhezik utána, lehetőleg nem salátáraÉ
A finom angolszász irodalmon iskolázott író sok mindennel bír, ami az íráshoz kell: van pofás történet, markáns figura, vannak gyökerek, helyzetek, fordulatok. És van stílus is, ami már majdnem egy világ: az a bizonyos, szándékoltan kicsit lapos, száraz, szenvedélymentes mondatfűzés, amelyet N. Kiss Zsuzsa jól fordított magyarra.
Az egész történet Charlotte, a harmincvalahány éves asszony monológja, aki eléggé unalmas életet él egy eléggé unalmas kisvárosban, ahonnan sokszor menekült volna már bárhová, de nem tud, mert ez mégiscsak az ő élete. Aztán, amikor egy kétbalkezes bankrabló túszul ejti és keresztülhurcolja a fél országon, akkor kiderül számára, hogy ez az ő nagy kalandja mégiscsak azt erősíti meg benne, hogy vissza kell menni oda, ahová tartozik. Közben persze - ez már a mi kedvünkért van - végiggondolja egész addigi életét, a gyerekkortól a csődbe betonozott házasságig, és persze megkapjuk az ügyetlen bankrabló sztoriját is, mert nekünk ez mind jár.
Anne Tyler regényében az "epizodisták" a legjobbak. A lelkészi hivatásba belebódult férj, az alig ismert, kalandornő-anyós, a férj egész pereputtya, a "talált" gyerek, no meg az a kiscsaj, akit a bankrabló teherbe ejtett, s aki a történet egy pontján beszáll az autójukbaÉ
Van a lektűr meg a magas irodalom közt egy jó széles sáv. Ezen belül eléggé jó pozícióban csücsül Anne Tyler meg a Minden földi jó. Télre, hosszú, békés estére való kellemesség. Pont, mint egy jó saláta, mondom.
- cs -
Ulpius-ház Kiadó, 2000, 191 oldal, 1590 Ft
JJJJ
koncert
Scorn AScorn (vagyis Mick Harris) másfél éven belül másodszor lépett fel Budapesten, ezúttal egy francia-osztrák turné egyetlen kitérő állomásaként. Harris korábban a Napalm Death legendás Scum albumán dobolt, majd saját útra lépett, eleinte Nick Bullen és Justin Broadrick (Godflesh) társaságában, majd a kilencvenes évek közepétől egyedül alkotva a Scorn-lemezeket. Az utolsó a tavalyi List of Takers koncertfelvétel - nagyjából ezt keverte-kattintgatta a Trafó pincéjében is.
A koncert legnagyobb erénye némelyek számára hátránnyá is válhatott: a közel másfél órányi játékidő próbára tette a fizikai tűrőképességet. A monotonitás olykor hipnotikus hatást, tiszta révületet keltett, mely elől csak az emeleten volt menekvés. Persze Harris zenei kísérleteinek a totalitása mindig is állásfoglalásra kényszerítette a hallgatót. A ritmusok néhol darabokra tördeltek, másutt minden díszítéstől lecsupaszítottak, kiegészítve az indusztriális műfajok eszköztárába tartozó elemekkel: a csikorgások és sípolások szinonimáival. Ehhez járult most még - amúgy az est legjobb pillanataként - egy másik Harris-project, a Lull nyomasztó dark ambientje is.
A brit külvárosi punksrácból ritmusvirtuózzá és profi horgásszá váló Harris egy-egy jól elkapott váltást mosolyogva nyugtázott a színpadon, a közönség reakcióitól nem zavartatva magát. Kopasz, kecskeszakállas, tetovált figurája kissé furcsa látvány a keverőpult fölé hajolva, valahogy jobban el tudtuk volna képzelni a dobfelszerelése mögött, néhány meglepett arcú Napalm Death-pólós srác legalábbis így lehetett a dologgal.
A legközelebbi Scorn-koncertig pedig mindenki álmodozhat kedve szerint: várhatjuk a Painkiller újjáalakulását Bill Laswell-lel és John Zornnal; várhatunk egy Lull-turnét vagy éppen Mick Harris Morbid Angel-feldolgozásokat tartalmazó lemezét - de 600 forintért ilyen intenzív élményben egyhamar nem lesz részünk.
Kiss Tibor
Trafó, 2005. január 23.
JJJJJ
film
Lucky Luke és a Daltonok A képregény veszedelmes műfaj, mert bár Magyarországon nem sok vizet zavart fénykorában sem, de rajongói minden időben bőséggel akadtak. Talán azért, mert oly távoli és idegen volt, afféle kis furcsa, vagy mert más tájak kultuszai általában könnyűszerrel tehetők magunkévá, hisz létezik egy refenceriacsoport valahol Amerikában, valahol Francia-országban, a Garfield meg olyan ari. A comicsokkal mégsem az az alapvető baj, hogy kommersz kiszerelésű többségük megátalkodottan ostoba, hanem az, hogy végül mind a vetítővásznon végzi. Persze, hisz eleve majdnem olyan, mint a mozi, a képek egymás után kiadnak valami történetet. Egyáltalán nem minősített eset az se sajnos, ha a rajzolt figurák a moziban már "hús-vér" figuraként "kelnek életre". Pedig nem kellene ezt csinálni, bár gondolom, megéri. Biztos vannak sokan, akik pozitív példák tömegeit tudják, nekem hirtelen az Asterix első része ugrik be, de az sem volt egy etvasz, legfeljebb Depardieu benne (de ő mikor nem etvasz), meg Michel Galabru (szintén zenész). De most nem szerepel Depardieu - állítólag a Pif, a kutyára készül, csak még nem döntötte el, hogy Nagybajuszú, a gaz macska szerepét vállalja vagy Agatha aszszonyságot. Hiánya mindenesetre ordít, bár belátható, a vézna Luke figurájához minimum Schobert Norbit kellene kihívni hozzá, őt meg már lestoppolta a Hír Tv (vagy valamelyik másik kereskedelmi csatorna, ki tudja mindet fejben tartani).
A Lucky Luke, aki gyorsabban lő az árnyékánál, leginkább leplezetlen egyszerűsége miatt lehetett sikeres, rajzolva. A viszonylagos hűséggel rekonstruált moziváltozata azonban - kinek sajnos, kinek nem - egyszerűen rossz lett.
- ts -
A Best Hollywood bemutatója
J
