A tavasz végén járhattunk, amikor híre röppent, hogy - Tzotzoglu Jorgosz helyén Both Miklóssal - újjászerveződött a Barbaro zenekar. Néhány új számot is felvettek, s bár lemeztervekről még nem beszélhettünk, egy-két koncertet már el lehetett csípni. Nekem most jött össze először, január 29-én a Fonóban.
Ha valakinek a Barbaro-családfa kutatásához szottyanna kedve, legalább harminc évet kell áttekintenie. 1975-ben, a korai Kolindából kipottyant Szabó András (hegedű) és Tzotzoglu Jorgosz (cserépdob, ének) alakította meg a Gépfolklór együttest - nagyjából innen indul a sztori. Egy kislemezt felvettek, aztán annyi, kifújtak a lehetőségek, úgyhogy három év múlva leállt a zenekar. Cirka '82 körül jártunk, amikor Szabó és Jorgosz újra összehozta a csapatot, amelyben Cziránku Sándor lett a gitáros, az akkor készített kazettájuk pedig a Barbaro címet kapta. Ez már vérbeli etnorock volt, Cziránku összetéveszthetetlen gitárjával, szigorú tempóval (Donászy Tibor), magyar és balkáni népzenei ihletettséggel - egyszóval már-már azzal a hanggal, amellyel a nyolcvanas évek hazai etnomozgalmában áttörést hozott a Barbaro.
Igaz, addig még módosulgatott kicsit: a Gépfolklór Szabó és Jorgosz nézeteltérései miatt felbomlott, Cziránku Ködkonda néven alapított egy rövid életű zenekart, majd Jorgosszal összefogva létrehozták a Barbarót. Donászy helyére Herpai Sándor került, a basszusgitáros előbb Lengyelffy Miklós, majd Zsoldos Tamás lett, s mintegy két évre a multiinstrumentalista Nikola Parov is beszállt - vele készült '90-ben az első nagylemez.
Az a nagylemez nagyon nagy lemez volt - mégsem jelent meg a mai napig CD-n -, telis-tele olyan slágerekkel, mint az Ilju, a Kerek a szőlő, az Adjon az Isten, a Gyere ki, te gyöngyvirág és a többi; mindazokkal, mondhatni, amelyek a Barbaro "védjegyei". De Cziránku hiába járatta csúcsra a keleti hangolású kétnyakú gitárját, Jorgoszból hiába dőltek az "ősdalok", Magyarországot akkoriban elkerülte az a széljárás, amely tisztességes magasságba emelhette volna a Barbarót. Lényegében ez lett a vég. '94-ben még összehoztak egy albumot (Barbaro II.), aztán szép lassacskán elcsendesedtek. (Arról pedig, hogy Jorgosznak mostanság mi dolga lett a Balkan Fanatikkal, Nikola Parovnak pedig a Balkan Syndicate-tel, ha megengedik, én hallgatnék inkább.)
Szóval úgy vagyok a Barbaróval, ahogy anno a Kolindával is voltam. Szomorkás egy történet ez - csak az egyik szemem bír lelkesedni. Meg hát a drukk. Az idő, persze mi mást tehet, a zenésznek is megszépíti...
H
Cziránku Sándor: A nyolcvanas évek második felében volt a Barbarónak egy szép, hosszú íve, ami jól passzolt ahhoz a lepusztult kelet-európai csődtömeghez, ami itt mindenre rányomta a bélyegét. Akkoriban a Lágymányosi Közösségi Ház pincéjében próbáltunk, mert oda beengedtek ingyen, közben meg nem volt olyan fesztivál, ahol ne léptünk volna fel. Arra is volt példa, hogy inkább átütemezték, csakhogy biztosan ráérjünk.
Abból az időből hangsúlyoznom kell Jorgosz szerepét: az ORI-vizsgák elnökének a szigora eltörpült az övéhez képest. Beült a sarokba, piszkálta a körmét, és miután három hónapig próbáltunk egy témát, azt mondta, hogy köszönjük szépen, ezt nem kérjük, mert nem tudunk vele mit kezdeni. Tömegével hullottak ki a számok a rostán, mert a mester nem találta beilleszthetőnek abba a képbe, amit festett a kezünkkel.
Magyar Narancs: De ez a szép ív mégiscsak oda lyukadt ki, hogy a második lemezeteket már magatok adtátok ki, s bár rákerültetek egy nemzetközi válogatásra, nem jöttek a meghívások, és a kilencvenes évek közepére feloszlott a zenekar.
CS: Úgy alakult akkor, hogy számot kellett vetnünk a dolgokkal. A családnak élnie kell, valahogy fönn kell maradni. És nem muszáj mindenáron abból megélnie az embernek, amit szeret, mert annak könnyen prostitúció lehet a vége. S akkor szétesik minden, elfogy a töltés, elfogynak az energiák. Úgyhogy én azt mondtam, inkább újságot hordok, takarítok, a kukákat tologatom, vagy gondnok leszek egy házban - végül is ez mind fontos és megbecsült foglalkozás -, csak a zenei kép ne sérüljön meg. Mert az szent. Azzal nem lehet viccelni, az élet-halál kérdés. Ezzel az indíttatással többször is letettem már a gitárt; most legutóbb öt évre.
MN: És akkor...?
CS: A Sanyi (Herpai, a dobos - a szerk.) felhívott telefonon, hogy mi lenne, ha újra talpra állítanánk a Barbarót. Ha megpróbálnánk Both Miklóssal, aki akkor a Vágtázó Halottkémekben énekelt. Próbáljuk meg beilleszteni, hátha kiforrja magát! Én pedig belementem, mert jól ismertem Miklóst, tudtam, hogy mire képes. Ennek lassan egy éve. Azóta jó hangulatú próbáink vannak; sok időnk nincs, mert nem főfoglalkozásban űzzük, de hetente kétszer összejövünk "budán.
MN: A Barbaróról egy csomó embernek Jorgosz hangja és éneke ugrik be. Hogyan lehet azt elérni, hogy megőrizze a zenekar az önazonosságát, ugyanakkor ne essen bele Jorgosz imitálásának a csapdájába?
CS: Most rám hárul, hogy ami a múltból menthető, az megmaradjon. De közben legalább olyan fontosnak tartom, hogy katalizátorként a fiatalokat a rájuk szabott lehetőségekhez juttassam.
MN: Másképp kérdezem. Ez most egy új Barbaro, vagy a réginek a folytatása?
CS: Születőben van egy új Barbaro. Arra törekszem, hogy ezek a fiatalok, akik hozzám hasonlóan vonzódnak a Kelethez és a sztyeppék hangjához, a saját képüket fessék meg a Barbaróban. Két ilyen táltos is van most a zenekarban, a fiaim lehetnének, de már most fantasztikus szólisták. Ha több ilyen csodabogarat is sikerülne magam köré gyűjteni, átadhatnám a pályát, legalábbis a nyilvános részét. S akkor inkább csak a zeneszerzésre vagy a felvételekre koncentrálnék.
H
Hát így.
És a koncert?
Nos, a kérdés nyilván úgy néz ki, hogy mire (volt) képes a Barbaro Jorgosz nélkül. - Nekem kellett egy kis idő, hogy ráhangoljam magam. Már csak zsigerből is, hiszen ugyanazt és ugyanúgy jelentették jó pár éven át, meg azért is, mert Both Miklós hangja kevésbé átütő, és hát előadóként sem egy Jorgosz-féle sómen-sámán. Az új számoknál, amik már hozzá lettek méretezve, könnyebben ment az "átállás", szóval végül is nincsen dráma, csak hát idő kell. (Amúgy meg: tetszenek ismerni valakit, aki alkalmasabb lenne a helyére? Én nem.)
Ennyit az énekről. Hanem, ami a többit illeti, hm, le a kalappal. A dob és a basszus mindig is baromi jó volt, ezt nem ragoznám, ugorjunk. Most, hogy már két gitár van (Cziránku és Both), a tetejébe Barcza Gergő fúvós hangszereivel, az bizony különleges és friss zamattal szédítette meg a rogyásig ismert dallamokat is. Ebben igazán komoly ígéret gyanítható, mindössze arra kéne ügyelni, hogy át ne billenjenek valami Robert Fripp-es experimentumba. (Utaltak rá jelek... S nem túl biztatók.)
Szóval összességében: jó érzés van bennem. Ha úgy tetszik, reménykedem.
És már úgy unom, hogy végül mindig rosszul sültek el a kedvenc történeteim.
Marton László Távolodó
