Korabeli poén, Kosztolányi Ádám Szentkuthy Miklósnak: - Te, Miklós, úgy hallottam, hogy megfilmesítik a Prae-t, és Bilicsi Tivadar lesz a Prae!
Friss hír: kijött a Prae. Nem DVD-n, végül is nem lett megfilmesítve, könyv formátumban, ahogy kell. Maradt a kétkötetes változat, miként a második kiadásnál, a könyvgerincen pedig ismét keresztbe fut szerző és címsor, mint az elsőn, a borító színe viszont mindkét kiadásnak inverze, metálkék alapra rajzolódnak a fehér betűk. A szaga egyelőre barátságtalan, mint a keletlen kiflié. A legbájosabb jelenség azonban az objektumfetisizáló késztetéseknek lágyan ellenszegülni kész, mindkét kötetben meglévő sötétkék könyvjelző-textilszalag, ez a tárgyszerűségében is inkább csak gesztus-értékű csík, mely mintha valami elvarratlan szálként lenne metaforája a Prae tisztázatlan kanonikus pozíciójának, homályos irodalomtörténeti jelentőségének. Bevallom, számomra ez az archaikus konfekciót idéző egyszerű kis ötlet vérlázítóbb, mert ironikusabb, szemtelenebb, vagányabb, mint saját ötletem, a tizenkét kötetesre tervezett zsebkönyvkiadásé vagy a másiké, melyről alább szólnék.
Üvegfólia
Az ötlet visszatérne az alapkiadáshoz: egyetlen kötet, ugyanaz a masszív, kietlen, tagolatlan szövegtenger, de minden betűje, tehát a teljes szöveg átlátszó üvegfóliára lenne nyomtatva. Értelmezése: a tökéletes transzparencia a tökéletes olvashatatlanság káoszperspektívájába szervezné vissza az egyébként is káoszra koreografált szövegtestet, mintegy a halál merevségét kényszerítve arra, aminek egyetlen pillantása is halálos: a tökéletes szépségre. Így a könyv saját ideáljának foglyaként jelölné ki az olvasó pozícióját, aki immár a tehetetlen szépség foglyaként eredhetne nyomába annak, amitől inkább szabadulni szeretne: a műnek. Tovább.
Jelen kiadás kapott egy megérdemelt utószót, végül a kolofonból értesülhetünk a szentkuthymiklos.hu website létezéséről is: minden jel arra utal tehát, hogy a hagyatékgondozó Tompa Mária érti és tudja és teszi is a dolgát.
Hetvenéves a Prae. Nagy öregnek tarthatnánk, ha hozzáöregedett volna a magányához, de nem öregedett hozzá. A mítosza megkopott, a címlapja nem. Végre nemcsak a könyvesboltokba betérve lesz újra megtapasztalható jelenlétének varázsa, de az antikváriumok kiapadt készletei is feltankolhatnak belőle. Van ünnep.
A majd' negyedszázados kalandnak vége, ehhez még külön hozzá kell szokni. Egy tisztes Prae-rajongó ugyanis csak az első két kiadásban gondolkodhatott, lehetőségei kondicionálták az igényeit, több se kellett, mindkét kiadásból egy-egy. Az első kiadás (1934) maga a monolitikum, a meteor- és botránykő, magányos szörny a hermeneutika kirakatában, valóságos mítosz, a második kiadás (1980) már konfekcionálja az őrületet, két kötetté szelídíti, ez már csak a mítosz mítosza. Harmadik kiadásban Prae-rajongó nem gondolkodott, egyrészt intellektuális pedigréje óvta a fölösleges túlzástól, másrészt esztétikai méltósága csaholt már annak puszta lehetőségétől is, hogy közPraedává váljon a vágy tárgya - szinte látta lelki szemei előtt az ambiciózus sznobot, amint a pénztárnál törleszti lustasága ellenértékét, aki tehát ilyen közönségesen próbál megszabadulni ama kellemetlen múlttól, melyben képtelen volt összegereblyézni magának egyetlen tisztességes példányt.
Az első még magánkiadásban jelent meg egy csütörtöki napon ezer példányban, és nem fogyott. A szedő két évig dolgozott rajta, tele ólommal és már egészen vakon, aztán a megjelenés után odament az íróhoz, és kért egy dedikált példányt. Az író a föld alá süllyedt, és adott. Nevét nem őrzi a hálás utókor, én magamban csak az öreg Stromfeld bácsinak hívom, a Prae után nyugdíjaztatta magát, szerette az egyértelmű dolgokat: a hóesést és a friss pogácsát. Nem olvasták, de mindenki erről beszélt. A rokonok szektába tömörültek, és szerda esti véres szeánszaikon szadista kéjjel döfködték tűnyelveiket a kígyózó mondatbábuk tetemeibe. Tanárkollégáit éppúgy nem érdekelte, mint a szeretőit, Frank Frigyes feleségét, az egy Mimit kivéve, aki olvasta, és nem értett belőle egy mondatot. Látták Bartók Béla New York-i lakásában, az íróasztalon. "A nagy öregek: Fenyő Miksa, Kerényi Károly, Szabó Zoltán, Márai Sándor, Cs. Szabó László elfordított fejjel mentek el mellette" - írja Papp Tibor a Prae című kitűnő irodalmi folyóirat elődje, a Théléme Szentkuthy-számában. Szerb Antal a legintelligensebb könyvnek kiáltotta ki. A nagy-nagy példakép, Halász Gábor éppen csak megkegyelmez, azt írja: "De az ötoldalak lélegzetelállító tűzijátékát ötvenoldalas sötétségek követik, és az indokolatlan túlméretezés csak ront a helyzeten, a legbátrabb olvasókat is megfélemlíti." Hamvas Béla nagyvonalúbb. "Vannak hibái. De ezek a hibák egy más oldalról erények, és minden esetben magához a műhöz tartoznak, ami nélkül éppen ez a mű elképzelhetetlen."
Kikerülhetetlen
Ugrunk az időben. Vas István híres, Szentkuthy érdemeit méltató tanulmányának végét így zárja: "Ha csak tudjuk, hogy van ilyen írónk, már az is gazdagodása önmagunknak és az egész magyar irodalomnak." A szórványos méltatások ellenére azonban a kritika meghasonlott, és ennek alapvető oka elsősorban is az, hogy miközben a Szentkuthyról szóló diskurzus csak részben vagy egyáltalán nem tud horizontot nyitni a szövegre, aközben teljesen nyilvánvaló, hogy "a Prae mindennemű elutasítás dacára, akkor is, ma is kikerülhetetlen paradigma a magyar irodalomban" - írja Rugási Gyula 1992-ben megjelent monográfiájában. Teoretikus mérföldkőnek számít a párizsi Magyar Műhelynek többéves erőfeszítés eredményeként 1974 decemberében megjelenő Szentkuthy-tematikus száma. E kötet tanulmányírói elsőként érvelnek amellett, hogy a Szentkuthy-oeuvre igenis megszólítható és megszólaltatható, hogy egyértelműen kijelölhetők azok a filozófiai kontextusok, amelyekkel Szentkuthy korai műve rokonítható, a társtalanság mítoszának tehát lejárt a kulturális szavatossága, nem utolsósorban pedig világossá tették azt is, hogy a Szentkuthy-ügy elsősorban is Prae-ügy.
Nem mondhatnánk, hogy a korai művek - Prae, Fejezet a szerelemről, Az egyetlen metafora felé - újbóli megjelenésének hiánya évtizedek-re kimosta volna őket a kultúra vér-keringéséből: a hiányukkal voltak benne jelen. Ráadásul a Prae-t a második kiadásig eltelt időszakban a 68-as nemzedék olyan mitikus kulturális többlettel telítette, amely a mitikus varázst korrigáló hazai kritikai érdeklődés hiányában a mű következő kiadásáig a Szentkuthy-, illetve a Prae-mítoszhoz jelentékenyebben járult hozzá, mint amit egy esetleges váratlanul jelentkező értő és a mű jelentőségét feltáró kritikai produktivitás fejthetett volna ki. A Prae második megjelenéséhez három tényező kellett. Kellett a Magyar Műhely akut hiányérzetet generáló teoretikus főhajtása. Kellett egy Tompa Mária, aki az évtizedes depressziójából éppen csak kilábaló író felkérésének eleget téve újrafazonírozta a szöveget, és aki ezzel a tettével menthetetlenül Stromfeld bácsi nyomdokába lépett, persze gyanútlanul, spontán sorsszerűséggel, és kellett egy még létező példány a Prae-ből, de abból akadt még otthon Szentkuthynak. 1980-ban tehát megjelent a második kiadás. Aki már látta az elsőt, és így összehasonlítási alapja van, az tisztában lehet a tárgybűvölet különbségéből adódó interpretatorikus eltérésekkel is, de erről most nem ejtünk szót, miként a második és a harmadik kiadás között eltelt idő eseménytörténetéről sem, mert ebben a huszonnégy évben a befogadástörténet karakterében kísérteties módon nem történt semmi változás. A tanulságokat összegezzük.
Nem lett kikerülhetetlen paradigma, még csak kikerülhető paradigma sem, magányos tény maradt. Paradigmapotenciálja nem veszett el, csak átalakult, egzisztenciális kontextusokat kapott, nem diszciplinárisat. Néhány fanatikus magánügye lett, nem a magyar írásbeliség szerves része. Szentkuthy pontosan saccolt, ezer példány elég. A második kiadás is jól jött negyvenhat év után, nem arról van szó, és a mostaninak is bizonnyal vannak praktikus ürügyei, melyek visszaigazolják az erőfeszítést. Le lehet majd érte perkálni a forintokat, ha az ember Prae-t akar a saját könyvespolcára. Végre pontot lehet tenni annak az ocsmány viszonynak a végére, mely érvényesnek tételez egy könyvtári példányon alapuló olvasatot. Netán lesz irodalomtanár, aki ha megvenni bajosan fogja is tudni, de a vállalkozó jobb sorsra érdemes gyerekének legalább a figyelmébe tudja ajánlani, ha ő maga egyáltalán hallott róla. Saját statisztikám szerint nem hallott. Nem is fog. Nem termékenyült meg tőle a magyar irodalom, a teljes mű lefordítását senki nem gondolhatja komolyan. Éli a maga életét, és vannak, akik éltetik. A szuperlatívuszok - Szerb Antalnak a "nincs még egy ilyen intelligens könyvünk, mint a Prae"-jétől Nagy Pál "Szentkuthy Miklós a huszadik század egyik legjelentősebb írójá"-ig bezárólag - nem sokkolták a mindenkori befogadói tudatot, és bár megfogalmazóik sikerrel ápolták a rajongás hagyományát, nem látták be, hogy itt nem a kulturális tőzsde licitképes értékéről folyik a szavazás, hanem egy összemér-hetetlenül magányos irodalmi jelenségről, amely a maga módján ugyanúgy szarik a kánonra, mint az őrá. A társtalanság mítoszának szavatosságát pedig csak az első dialógusteremtő műalkotás fogja érvényteleníteni, nem az egyébként jogos teoretikus igény.
Tóth Dezső
Magvető Kiadó, 2004, I-II. kötet, 655+626 oldal, 5990 Ft
