„Úgy gondoltam, hogy már meg lehetne és meg is kellene jelennie annak, aki korunkat a legmagasabb rendű kifejezési formában, tökéletes módon szólaltatja meg, tehát olyan valakinek, akinek a művészete nem fokról fokra bontakozik ki, hanem Minervához hasonlóan teljes vértezetben pattan ki Kronos fiának fejéből. És most elérkezett hozzánk az a művész, akit annyira vártunk: olyan ifjú, akinek bölcsőjénél egyformán őrködtek gráciák és héroszok. A neve – Johannes Brahms… Ha varázspálcáját arra fordítja majd, ahol a tömegek – a kórus és a zenekar – neki kölcsönzik erőiket, úgy még sok csodára ébredő tekintetet vethetünk szellemvilágunk titkaiba.” Így írt Robert Schumann nevezetes, 1853. október 28-án megjelentetett cikkében a Neue Zeitschrift für Musik hasábjain arról a húszesztendős fiatalemberről, aki alig pár héttel korábban, szeptember 30-án lépte át a Schumann házaspár düsseldorfi otthonának küszöbét. Brahmsot meglátni és fölfedezni tehát egy pillanat műve volt Robert és egyszersmind Clara számára, jóllehet az idézetben olyannyira felmagasztalt ifjú kolléga ekkor még kamaraművekkel is alig rendelkezett, és még jó idő kellett számára, amíg a „tömegek” felé fordult. Így bizony még azok a kompozíciók is a jövő méhében rejlettek, amelyeket szombat este Baráti Kristóf, Gulyás Márta és a gordonkás Gustav Rivinius közös kamarázása kínál majd a közönségnek: Brahms első hegedű-zongora és második cselló-zongora szonátája, valamint 2. (C-dúr) zongoratriója (Zeneakadémia, szeptember 28., fél nyolc).
Mi tagadás, ezt az egzaltáltan lelkes, habár a későbbiek ismeretében korántsem megalapozatlanul bizakodó Brahms-méltatást többé-kevésbé már Schumann drámai összeomlásának előjátékához szokás számítani, jóllehet, a Rajnába ugrástól az endenichi intézetig elvezető, gyors ütemű végjáték okairól és pontos jellegéről máig vitatkoznak a zene- meg az orvostörténészek. „Csodálatosan szép zenét hall” – ez volt a zeneszerző hallucinációkkal tarkított betegségének egyik átmeneti tünete, és összehasonlíthatatlanul megnyugtatóbb körülmények között ilyesmit mi is észlelhetünk majd vasárnap este. Akkor ugyanis a MÁV Szimfonikus Zenekar éppen Schumann-műveket fog játszani: a Genovéva-nyitányt és az a-moll zongoraversenyt, valamint mellettük ráadásként egy Sibelius-szimfóniát a pályája elején álló fiatal karmester, Hontvári Gábor vezényletével (Nemzeti Hangversenyterem, szeptember 29., fél nyolc).
A billenékeny lelki egyensúlyú és törékeny egészségű mester után következzen a zenetörténet egyik legstrammabb maestrója: Giuseppe Verdi. Neki az Óbudai Danubia Zenekar és Eckhardt Gábor szentel az új szezonban portrésorozatot, melynek első estéje elnyomott, lázadó és könyörgő operakórusokat ígér, méghozzá a Nemzeti Énekkar közreműködésével (BMC, szeptember 28., hét óra). S innentől immár dicstelen futólépésben ajánljuk egyrészt a 84 esztendős Frankl Péter és a Budapesti Vonósok közös Beethoven-koncertjét (Zeneakadémia, szeptember 30., fél nyolc), valamint az október első operaénekes sztárvendégét, Rolando Villazónt (képünkön), aki másfél év elteltével dalesttel tér majd vissza a Müpába (Nemzeti Hangversenyterem, október 1., fél nyolc).
