mi a kotta?

Végjáték a Rajna partján

  • mi a kotta
  • 2019. október 26.

Zene

„Úgy gondoltam, hogy már meg lehetne és meg is kellene jelennie annak, aki korunkat a legmagasabb rendű kifejezési formában, tökéletes módon szólaltatja meg, tehát olyan valakinek, akinek a művészete nem fokról fokra bontakozik ki, hanem Minervához hasonlóan teljes vértezetben pattan ki Kronos fiának fejéből. És most elérkezett hozzánk az a művész, akit annyira vártunk: olyan ifjú, akinek bölcsőjénél egyformán őrködtek gráciák és héroszok. A neve – Johannes Brahms… Ha varázspálcáját arra fordítja majd, ahol a tömegek – a kórus és a zenekar – neki kölcsönzik erőiket, úgy még sok csodára ébredő tekintetet vethetünk szellemvilágunk titkaiba.” Így írt Robert Schumann nevezetes, 1853. október 28-án megjelentetett cikkében a Neue Zeitschrift für Musik hasábjain arról a húszesztendős fiatalemberről, aki alig pár héttel korábban, szeptember 30-án lépte át a Schumann házaspár düsseldorfi otthonának küszöbét. Brahmsot meglátni és fölfedezni tehát egy pillanat műve volt Robert és egyszersmind Clara számára, jóllehet az idézetben olyannyira felmagasztalt ifjú kolléga ekkor még ka­ma­­raművekkel is alig rendelkezett, és még jó idő kellett számára, amíg a „tömegek” felé fordult. Így bizony még azok a kompozíciók is a jövő méhében rejlettek, amelyeket szombat este Baráti Kristóf, Gulyás Márta és a gordonkás Gustav Rivinius közös kamarázása kínál majd a közönségnek: Brahms első hegedű-zongora és második cselló-zongora szonátája, valamint 2. (C-dúr) zongoratriója (Zeneakadémia, szeptember 28., fél nyolc).

Mi tagadás, ezt az egzaltáltan lelkes, habár a későbbiek ismeretében korántsem megalapozatlanul bizakodó Brahms-méltatást többé-kevésbé már Schumann drámai összeomlásának előjátékához szokás számítani, jóllehet, a Rajnába ugrástól az endenichi intézetig elvezető, gyors ütemű végjáték okairól és pontos jellegéről máig vitatkoznak a zene- meg az orvostörténészek. „Csodálatosan szép zenét hall” – ez volt a zeneszerző hallucinációkkal tarkított betegségének egyik átmeneti tünete, és összehasonlíthatatlanul megnyugtatóbb körülmények között ilyesmit mi is észlelhetünk majd vasárnap este. Akkor ugyanis a MÁV Szimfonikus Zenekar éppen Schumann-műveket fog játszani: a Genovéva-nyitányt és az a-moll zongoraversenyt, valamint mellettük ráadásként egy Sibelius-szimfóniát a pályája elején álló fiatal karmester, Hontvári Gábor vezényletével (Nemzeti Hangversenyterem, szeptember 29., fél nyolc).

A billenékeny lelki egyensúlyú és törékeny egészségű mester után következzen a zenetörténet egyik legstrammabb maestrója: Giuseppe Verdi. Neki az Óbudai Danubia Zenekar és Eckhardt Gábor szentel az új szezonban portrésorozatot, melynek első estéje elnyomott, lázadó és könyörgő operakórusokat ígér, méghozzá a Nemzeti Énekkar közreműködésével (BMC, szeptember 28., hét óra). S innentől immár dicstelen futólépésben ajánljuk egyrészt a 84 esztendős Frankl Péter és a Budapesti Vonósok közös Beethoven-koncertjét (Zeneakadémia, szeptember 30., fél nyolc), valamint az október első operaénekes sztárvendégét, Rolando Villazónt (képünkön), aki másfél év elteltével dalesttel tér majd vissza a Müpába (Nemzeti Hangversenyterem, október 1., fél nyolc).

 

Neked ajánljuk