M, Aerial M, Papa M - e három fedőnév alatt Pajo számos megkapó, ha anyazenekara magnum opusa, a Spiderland nívóját újra sosem is elérő instrumentális kis- és nagylemezt jelentetett meg az ezredforduló közelében, majd egy meghökkentően konzervatív fordulattal kilépett a maga által felfestett körből: azzal egy időben, hogy énekelni kezdett, letette voksát a hagyományos dalforma mellett. Hogy ez a váltás egészen simán ment volna, arról nincsen szó: a formaképző képességével nem nagyon volt gond már az elején sem, ahhoz azonban kellett néhány év, hogy David kifundálja, miképpen tudná meggyőzően használni azt a meglehetősen szűkre szabott hangterjedelmet, ami adatott neki. De hát ez egy kitartó férfiú - mire 2005 nyara kiragyogott, maga mögött is tudta a problémát.
Abban az évben jelentetett meg először lemezt a saját családneve alatt (a címe is ennyi volt csupán: Pajo) - s most, ezen az 1968-on (maradunk a személyesben, David születési éve ez) mintha annak javított kiadását hallanánk: ez a lemez már nem egy mindközönséges laptop olcsó szoftverével készült, mint az elődje, hús-vér dobos is játszik rajta, szóval a daloknak kétségkívül jobban álló organikusabb megszólalást élvezhetünk, a levonható tanulságok mindazonáltal azonosak maradtak. Legfőképp az szembeötlő, hogy az immár reklámgyümölcsszerűen gömbölyűre formázott dalok univerzumában kalandozó gitáros-énekes nagymértékben feladja sajátos tónusát. Mely attitűd különben már a 2001-es Papa M-albumot is meghatározta, hisz azt a Whatever, Mortalt Will Oldham (múlt heti lapszámunk dalnok hőse) különösebb fennakadás nélkül a nevére vehette volna, az 1968 javarészt torzításmentes gitárokkal navigált szerzeményeinek nagyobbik halmazában pedig akárha a néhány éve saját fiatal életét konyhakéssel kioltó Elliott Smith búbánattal vert szellemét hallanánk huhogni az emelkedetten édesbús korai Simon and Garfunkel-songok hangjai felett. Mégsem tudok a méltatlankodás tenorjában fuvolázni róluk, hiszen tagadhatatlanul gyönyörű, őszi színekben csak úgy dúskáló melódiákról van szó, melyeket David végül csak a sajátjává avatja mind a maga morbid szövegvilágával. Szegény mama a halottakkal társalog (Who's That Knocking), a ciklon szemén át borzalmas eseményekre láthatni rá (Cyclone Eyes), a sötétségen éjszín szárnyakkal csattogunk keresztül (Walk Through The Dark) - ebben a fekete humort távolról sem nélkülöző környezetben a már annyiszor - mások mellett Tom Jonestól és Nina Simone-tól is - hallott, eredetileg francia szerelmes szám, a Let It Be Me feldolgozása is fölvesz valami egészen unikálisan nyugtalanító árnyalatot. Ne engedd, hogy magányos legyek, mondd, hogy csakis engem szeretsz - esdekel a trubadúr, s képtelenek vagyunk nem magunk elé vizionálni, ahogy a paplan alatt reszkető keze idegesen feni a rozsdás vágóélt.
Drag City, 2006
