A jó nevű kultfilmrendező eddig durván kétfajta művet készített: egyrészt filmtörténeti utalásokban gazdag, emlékezetes, néha zseniális momentumokban bővelkedő stílusgyakorlatokat (Alkonyattól pirkadatig; Desperado; Sin City), másrészt családi mozinak álcázott (alkalmanként azért szórakoztató) baromságokat (Kémkölykök, Cápasrác és Lávalány kalandjai).
A Tarantino-mozi (Halálbiztos; lásd: Vadász, méla les, Magyar Narancs, 2007. május 31.) párjaként készült, s a régmúlt (?) idők trashfilmjeinek tisztelgő Terrorbolygót nehéz lenne hozzárendelni a fenti két halmaz bármelyikéhez - alkalmasint azért, mert maga az alkotó se nagyon tudta, hogy a forgatás (úm. örömfoci) önmagában is szórakoztató voltán túl mi a fenét is akar kihozni belőle. A legújabb Rodriguez-féle freakshow inkább az őrült karakterek csaknem enciklopédikus teljességű felsorolásával igyekszik megfogni: pszichopata orvos hozzá méltó élete párjával, tébolyodott tiszt, megnyomorodott go-go girl, elmebeteg pecsenyesütő (Jeff Fahey jutalomjátéka!), idióta rendőrök és undorító élőhalottak lépnek fel az ép ízlésű publikum nagyobb épülésére. (ha valakit ugyanez zenében is érdekelne, bízvást ajánlhatjuk a nagyszerű Cramps együttes életművét, különös tekintettel a Bikini Girls With Machine Gun című ikonikus szerzeményre.)
A Terrorbolygó vérbeli zombifilm; ilyen esetekben jogos egy kis terminológiai kitérőt tennünk. Ezek szerint legfeljebb csak a voodoo varázslattal reanimált és marionettbábként irányított hulla az igazi zombi, a többi csak sima élőhalott, akit romlásnak indult külleme és öntörvényű viselkedése különböztet meg film- és kultúrtörténeti előzményétől. Mondanunk sem kell, egy virtigli élőhalottas filmben (elég csak Romero klasszikusait szemlélni) nem derül ki, mitől zombult be a város: randán néznek ki, hülyén járnak, embert esznek - miért? Csak! Ezentúl ez a norma, és kész, aki meg nem áll be a sorba, annak előbb-utóbb leszedik a fejét. Rodrigueznél harci gáz a tettes, ami nem túl szellemes megoldás: ennél még a fekete mágia és az űrből jött fertőzés (eddig ez a két dobogós magyarázat) is sokkal életszerűbb. Ugyanakkor alkotói védjegy a frappáns szereplőválasztás; ez most sincs másként. Bruce Willis ezúttal csak negatív mellékszereplő, akit Tarantino perverz zsoldosa egyszerűen lejátszik a vászonról. Az egészet viszont egyértelműen a Bűbájos boszorkákban megismert Rosie McGowan, a korábban többek között a Sírhant művekben virító Freddy Rodriguez (a fiatal, Cry Baby-korabéli Johnny Deppre fazonírozott El Wray szerepében), valamint az orvos házaspárt alakító Marley Shelton - Josh Brolin duó viszi el. De említhető a Lost sorozat iraki hóhérjaként befutó Naveen Andrews is, ő szerepe szerint ugyan biokémikus, de praxisa alapján nyilvánvaló, hogy kínzás-kivégzés szakon végezte az egyetemet. A többi karakter kidolgozására már nem maradt ennyi idő és figyelem: ők bunkó texasi rendőrt vagy egyszerűen csak helyi, délvidéki, gyorsan zápuló tahót alakítanak. A nagy tolongásban sem feledkezett el viszont Rodriguez a rokonairól: két unokahúga a kissé primkó bébiszitter-ikerpár szerepében, míg fia, Rebel a tragikus sorsú kis Tonyként semmivel sem marad el mondjuk Michael Biehn mögött. A forgatókönyv írása során viszont jól elfáradhatott a jeles filmművész: az első negyedóra-húsz perc poénáradata gyorsan elakad, s a néző figyelmét inkább a virtuóz mészárlós-öldöklős jelenetek (többnyire dúsan dekoltált hölgyek lőfegyverrel) kötik le - ezekben a maestro tényleg verhetetlen, a géppuskalábú táncosnő figurája vélhetően csillagos ötöst érdemel majd a legröhejesebb blődlik világbajnokságán.
Örvendetes továbbá, hogy a fogyatékosra marcangolt főhősnővel kapcsolatban egyetlen poént sem hagyunk ki, s magától értetődően (hopp, egy spoiler) teljesül a korcs nézők akarata is: szex falábú nővel, hozzá egy kis tréfás tribute a régmúlt, a grindhouse-os idők pajkos kedvű, tekercscsonkító mozigépészeinek.
A jobb zombifilmekben a végén mindig az élőhalottak győznek, egyszerűen azért, mert ők a jobbak, meg különben is: agy nélkül könnyebb az élet (pláne, ha már meghalt az ember). Ezt persze Rodriguez nem engedhette, egyszerűen nem bírta megállni, hogy ne ő triumfáljon a végén.
A Budapest Film bemutatója
